Most raktam le a telefon és iszonyatosan félek. Ma van apum névnapja, épp csak felhívtam, hogy felköszöntsem. Megkérdezte, mikor megyek haza.
- Karácsonykor, ha kibírom addig.
- És mi lesz az egyetemmel?
- Halasztok még egy évet.
Csönd.
- Te tudod..
- Igen én tudom.
- ...de minél tovább halasztod annál nehezebb lesz, annál később fejezed be, romlanak a munkalehetőségeid......
- Apa! ÉN tudom.

A f@szt tudom. Vegyétek már észre, hogy zavarodott vagyok, bizonytalan és kicsit kétségbeesett. Vegyétek már észre, hogy egyáltalán nem vagyok biztos magamban, de azzal, hogy befolyásolni próbáltok csak azt éritek el, hogy lelkiismeretfurdalok és ettől aztán rosszul érzem magam. És hogy ne érezzem rosszul magam bebújok a fényes-fémes csigaházamba, ami pöpecül véd a vélt és valós támadások ellen, aztán onnan figyelek kifelé, amíg mindenki el nem takarodott jó messzire, talán örökre megbántódva. És persze, tudom, hogy szeretetből, meg jót akarva, de istenem, hadd tudjam én, nekem mi a jó. Vagy ha nem is tudom, hadd próbáljam meg kitalálni. Miért hiszik azt köröttem, hogy nem vettem figyelembe annyi dolgot, amennyit csak tudtam? Megmértem szépen mindent, egyesével, akkurátusan, telepakoltam a mérleget plafonbámulás közben. Volt rá időm, nem zavart senki.

És félek hazamenni, persze, hogy félek. Félek, hogy nem lesz pénzem, mert nem lesz, félek a függéstől, az egyetemtől, a befejezéstől, a fene nagy szabadságtól, az élettől, a felnőttségtől. Kijönni is azért jöttem ki, mert féltem. Lehet mások számára ez tűnt a bátrabb útnak, de a saját mércém szerint ez volt a könyebb. Elmenekülni a problémák elől, amiket nem tudok megoldani. Azok a fajták elől, amik idővel úgyis eltűnnek, vagy ha nem is, legalább a köd eloszlik, és megoldhatókká válnak számomra.

És most félek, hogy nem jól döntöttem, bár tudom, hogy nincs ultimate jó meg rossz döntés, egyszerűen csak máshogy alakul az életem. Sosem fog kiderülni, hogy mi lett volna jó avagy rossz. És én most a hazamenetel lehetőségét szalasztom el. De minden alkalommal, mikor felülvizsgálom a döntésem mélyebbre rágom magam önnön húsomba az okok után kutatva. És minél mélyebbre érek, annál jobban fáj. Fááááj. De már nem sírok, épp elapadóban a könnyem.
Döntöttem. Vállalom.

(Ez az kislány, csak keményen, vértet fel, és mindenki menjen a picsába. Csigaház-projekt starts.)