Felhívtam a Dolgokat Pontosan Látó Barátnőmet. Telepátia, mondja, mert vagy két hete nem hallottunk egymásról, és ő ma írt nekem.
Ő olyan, akiben megbízik az ember. Én legalábbis. Az életemet rábíznám. De vicc nélkül, most komolyan.

Juhhúúúúúúúúúúú....................üvöltöttem a folyosón, és ugráltam örömömben, miután a telefont a helyére csaptam.
Lehet jön a G. , lehet jön a G:DDDDD

Nem voltunk ám mindig barátnők, pedig alsó óta ismerjük egymást, csak neki sokáig más volt a Legjobb Barátnője (akivel a sors fura fintora folytán egy padban töltöttem el a gimnáziumi éveim, és amolyan barátnőfélékké váltunk). Aztán a sors újabb fintora azt hozta, hogy ő meg az LB egy suliba kerültek, és nem találták a közös hangot, aztán én meg ő kerültünk egy suliba. Egy évfolyamra. Először nem tudtam, örüljek-e, mert akkor már évek óta nem beszéltünk, és az előző kommunikációink is főként a tanulással kapcsolatos szidalmakra szorítkoztak. Aztán kiderült, hogy valahogy egy iránybe fejlődtünk. És ennek a jelek szerint mindketten örültünk. Így adódott, hogy időnként egy lelkizős teázást megejtünk együtt, akár éjszakába nyúlóan, ahol megbeszéljük Mindazokat A Dolgokat, Amikről Barátok Beszélni Szoktak. És mindezenközben valahogy bekerült a Hozzám Legközelebb Álló Négy Ember közé. (Mellesleg általánosban nyelvtanversenyre jártunk együtt, és ő volt a Nagy Rivális, akinél sosem tudtam jobb lenni:DD)

Elolvastam a levelét. Aztán elolvastam a csatolmányt. Aztán elpityeredtem.

Jó lenne mellettem tudni. Azt hiszem ketten
a) sok őrültséget tudnánk itt csinálni.
b) átvészelnénk egy évet ép ésszel.
c) életváltoztató tapasztalatokat gyűjtenénk.
d) nem unatkoznánk (ennyit).
e) megtanulnánk angolul.

ps: Érdekes, hogy amúgy a nagyon közeli baratnőim egymással nem igazán tudnak mit kezdeni. Úgy érzem én vagyok a halmazuk metszete.