És ahogy - tudjuk a klasszikusokból - a gonoszoknak mindig monologizálni kell, a lányoknak mindig írni kell és el kell küldeni? még egy utolsó levelet, amiben kiírnak mindent magukból.

Aztán valahogy megkönnyebbül az ember és hirtelen észreveszi, hogy van egy szám, amit hallott már sokszor, és mégis... rég lépkedett ennyire ritmusra, és vigyorog hirtelen, pedig reggel van, munkába menet van, szürke ősz van de végülis mindegy. Rég szólt ennyire valami szívből.

De nem. Nem vagyok jól.

Kerülgetett a sírás, de olyan borzasztó messziről, hogy csak akkor ért volna el hozzám, ha nagyon koncentrálok és az is csak a milettvolnaha miatt. Langyos volt ez az egész és én nem langyos dolgokra vagyok kitalálva.
Nem tudok? akarok? lehet? senkit megváltani, ha nem akarja. Asszem.
De lehet csak nem voltam a megfelelő lány.
Volt? Nincs.

Antalpanni, így hívják.
Persze ő még nem tudja, meg hát az igazi neve Antal Anna, tegnapig pocaklakó volt, ma már 1 napos, 3900 gramm és 58 centi. Én tudom persze, hogy ő igazából antalpanni. Stramm kis csaj, aki sudár lány lesz, nem kimondott szépség, de az a kedvesen helyes lány meleg mosollyal és kutató tekintetű barna szemekkel. Az a fajta ő, akit a rossz-irigy emberek kerülnek, mert nem bírják a kisugárzását. Sok gond lesz vele persze, önfejű lesz (és eleinte sírós is meg kakiszagú) és szurkapiszka de néha azért meghallgat minket is talán. Ő lesz az, aki minden kóbor kutyával elszaladgál a kert végében a fenyőfák között és lisztes orral segít anyunak sütit sütni.
Antalpanni, Isten hozott nálunk.

Ui: ne szedj fel
a) motoros fickót
b) tetovált fickót
c) focistát (?)
d) rockert
e) festőt
mert apád eltángálja. Tutira mondta már pár hónapja, pedig akkor még nem is látott-féltett ennyire;)

Hát mégis ki vagyok én?

Van ez az érzés, persze a kezdetektől, hogy tulajdonképpen nem is ismerem, azt sem tudom ki ő és nem, nem ő cseppet sem segít, elejtett félmondatok csak néha, amiből talán kiindulhatok, de hát ez is kevés mankó egy egész emberhez.

Idővel egyrejobban zavart, cseppet sem látok bele, mögé, most van más, vagy tényleg ennyire nem hiányzik az együtt, vagy munkamánia...és egyébként is mivel fogott meg, hát nem is tetszik, nem is sziporkázik, csak hallgat, zárkózottan mit egy osztriga.

Ki ő?
És ki vagyok én
neki.....

De ilyeneket nem kérdezhet meg az ember, hogy van-e fejlődés a kedves hölgyismerős óta egyáltalán és persze jönnek a krokodilok meg a gyanakvásuk, hogy mi van ha mégis a három gyerekét pesztrálja otthon szabadidejében.

Reggel villámygyorsan olvadt ki a hangomból a jókedv és kitöröltem a számát a telefonból.

Lehet már csak voltam,
lehet már csak volt.

De hogyan is tudná, hogy döntenie kell? Ezt én szépen elhatároztam. Lehet nem is sejti mi folyik errefelé. Én egyre kevésbé akarom sejteni mi folyik arrafelé.

Ide nekem egy írandó szakdolgozatot!

Rémes problémákkal küszködöm.
Olasz drámát nézzek, Nagy kékséget vagy Elveszett jelentést?
Borzasztó dilemma én mondom, borzasztó.

Nemis, mert 4 póthét inkább.
Hetente 2.700,-Ft-ért.

Az Ön egyenlege jelenleg 10.800,-Ft, 4 hétért.

Elegem lett a portól súlyos ódon selyemtapéta hangulatból.

Elhoztam, aláírattam, kifizettem, leadtam.
Itt a vége, fuss el véle.

Tele van:
a) értelmetlen mondattal, de mivel barokkos ötsorosokat alkottam, a kutya nem veszi észre, hogy innen-onnan hiányzik egy alany, állítmány, tárgy, miegyéb ( így jár az ember, ha éjjel írja, éjjel javítja, éjjel adja le kötettni)
b) túl nagy méretű lábjegyzethivatkozás-számmal (valamti elbénáztam a stílusnál, nagyrészt javítottam, de....)
c) elgépeléssel is biztosan, de úgy döntöttem nem érdekel.
De amúgy kész.
Tényleg, igaziból, kész.
Elegáns feketén-ezüstösen figyel lenn a tükör előtt.

Megmutattam apunak. Belelapoz, fura lesz a szeme.
Ezt mind Te írtad? Ezt a sokat?
Én írtam apa, mindet.

Azt hiszem büszke rám.

Csuda napok voltak azok.
Akkor volt, hogy G-ék már elköltöztek a Keletitől és kicsit izgultunk, hogy mostmár aztán bármikor anya lehet.
Akkor volt, hogy E-ék épp itthon voltak egy kicsit és narancsos csokit hoztak, meg Halloween-maszkokat.
Akkor volt, hogy I. kikerült a kórházból.

Akkor, hogy októberben megint jó idő lett kicsit és pólóban lehetett flangálni az éjszaka kihalt utakon, a szemek alatti karikákat bámulni az éjjeli busz tükröződő ablakában.
Akkor volt az, hogy a súly valahogy eltűnt a Déli és a Kálvin tér között.

Elhányom magam ha még egyszer le kell írnom a mezőgazdaság, a hitel, a hatékonyságnövelés és az alacsony jövedelmezőség szavakat egy bekezdésen belül.
De ez már a célegyenes, komolyan.

Azért sírok a kimerültségtől és számolom az órákat, hogy mikor lesz mág vége. Közben különböző sarkokban halmozódnak a barátok, akivel majd találkozom, problémák, amiket majd megoldok, kapcsolatok, amiket majd helyreteszek, délutánok, amiket átolvasok, átugrálok, átnevetek, áttévézek, átszeretek.

Ha még emlékszem hogy kell ilyeneket csinálni.

Gyilkos amikor az életed egyik területén csalódsz valamiben - legyen akár az csak egy hülye játék - kapva kapsz az alkalmon, hogy engedd a jéghideget szétterjedni magadban és leengeded a rácsokat, fagyasztva az összes köteléket amivel kapcsolatban kicsit is elégedetlen voltál az utóbbi időben.

Bárki bármit is mond nagy lépés az egy kapcsolat életében, mikor a delikvensek először látják meg egymás sokéves igazolvány- és jogosítványképeit.

Csak ülök itt és sajnálom magam, és utálom E-t mert felhív azért Londonból mert olcsó és hogy közölje mennyire jó az idő kinn, milyen fene kerek a világ az és milyen jól is érzi magát.

Hát bazmeg, felém meg nem kerek a világ, perpill hányingert kapok a pénteki program hallatán, nem akarok senkivel közösen menni sehova, nem akarok emberekkel törődni, nem akarok agyalni semmin. Elvesztem, zavart vagyok, azt sem tudom mit érzek , csak azt, hogy utálom így ezt az egészet ahogy van, szakdolgozatostól, munkahelyestől, barátostól, alakuló kapcsolatostól együtt.

Üthetnékem van. Nagyon.

A diplomaírás jó dolog. Szeretek diplomát írni. A diploma is szeret engem. Mindenki boldog.

Ugyan bazmeg, hol élsz Te?

Nem tudom eldönteni, hogy azért vagyok-e szánalmas, mert péntek este benn ülök a munkahelyemen és szakdolgozás helyett Sade-t hallgatok, azért, mert egy egész nagy hatalmas szalámizsírtól csöpögő pizzát megettem, pedig nem is esett jól a második szelet után csak büntetésként tömtem magamba, nesze ez kell neked, erre jó vagy.

Azért mert amit más összehoz két hét, max. egy hónap alatt arra nekem egy év nem volt elég és még most is kétséges, hogy ilyen tempó mellett kész leszek-e időben, vagy azért mert ha lenézek hájhurkákat látok mindenütt és a biciklim is törött még, a napi mozgás kimerül a feljövökalépcsőnlemegyekalépcsőnben a munkahelyen és a rondavagyok, kövérvagyok, nenézzenrám senki érzés kóstolgat és ha nem vigyázok lassan belém is harap, rámakaszkodik és az egyet jelent a sírógörcsökkel.

És azt ki ne hagyd, hogy még ez a post is szánalmas, ahogy (ál)nyafogással itt sajnál(tat)od magad.

Ez a vég.
Must have mhhore.

Van valami morbid abban, ha reggel fél hétkor megszólal a vekker telefon ébresztője, mire az ember fogja a cuccait, kivonul a fürdőbe, zuhanyzik, fogat mos, átöltözik munkásba és folytatja a szakdolgozatírást.
A munkahelyén.

Mostakarom, mostmostmost, mostazonnal. Mooooooooost. Akarom!
És a belső kislány mérgesen toppant hozzá, mint a tenyérbemászóan elkényeztetett kis dög a Charlie és a csokigyárban.

Kislány, ez nem így megy, tudod te is.
Ülj le a seggedre és várj. És tanuld meg élvezni a várakozást.