Lassan alakul valami bennem. Még nem kész elhatározás, de mozgolódni kezdett. Vannak dolgok megint, amit leírnék, nem történések, csak hangulatok talán. Nem emberek, lelki bonyodalmak, csak részletek, egy virág, egy mosoly, egy lebbenés. Csak mindehhez nem vagyok elég.
Ahogy tegnap diákat néztünk E-éknél és majdnem sírva fakadtam a fotelban ücsörögve, hogy mennyi mindent nem hoztam haza Írországból, mennyi kép van ideig-óráig még különböző fiókokban elrejtve, amik sosem kerülnek más szeme elé, és előlem is bújnak és fakulnak persze, de mindez cska akkor jut eszembe, mikor olyan képet látok a Tisza-partról, amit én is csinálhattam volna a Seven mile waternél.

Ha tudnék fényképezni.
Ha tudnék írni.
Ha tudnék varrni.
Vajon boldog lennék most?

Ma kiderült, hogy torzszülött vagyok.
Persze azt tudtam eddig is, hogy nem a nadszálkarcsúak osztályába tartozom, hogy ruhát nem kapok magamra, se nadrágot, se szoknyát. Ma meg kellett tudnom, hogy a lábam sem felel meg a magyar sztenderdnek.

A rüsztöm magas, a lábam nagy, az ujjaim ferdék, a nagy túl nagy, a kicsi túl kicsi, a bokám túl vastag, a talpam ferde és túl íves.
Szeretném megköszönni mindenkinek (család, barátok, ismerősök és ismeretlenek) hogy így kíméltek 25 éven keresztül és mindezt a legkisebb utalással sem hozták a tudomásomra. Sajnos nem tudok ezzel a tudattal élni, sem ezekkel a lábfejekkel, így most megyek és levágom mind a kettőt aztán öngyilkos leszek. Sezeretnék köszöntetet mondani a Westend Cici Center minden kedves cipőboltos dolgozójának, hogy lábfejem deformáltságáról ily kedvesen és segítőkészen felvilágosítottak.

Isten áldja a cipőboltokat.


De most komolyan. Magyarország 1/3-a túlsúlyos. Mittomhanyadrésze elhízott.

Mi előnyös 70 kiló felett?
a) V knyakkivágás
b) apróminta/hosszanti csík
c) cseles szabás
d) egyszínű hosszított trapéznadrág
e) ujjas felsők

És mi kapható?
a) téglalap szabású zsákpóló
b) téglalap szabású keresztbecsíkos zsákpóló
c) téglalap szabású egyszínű zsákpóló kerek nyakkivágással
d) halásznadrág
e) téglalapszoknya
f) nagymintás téglalapszoknya
g) átlátszó (sic!) téglalapblúz
h) ujjatlan keresztbecsíkos átlátszó téglalapblúz

És aztán csodálkozik az ember, ha annyi rosszul öltözött dagadék mászkál az utcákon, mint amennyi.
Utálom.

Láttam egy hapsit. Túl alacsony volt az ízlésemnek, túl napbarnított, túl hosszú haj, túl kék szem, harmincötös. Muszáj volt megnézni. és megnézés után muszáj volt még egyszer. AZtán még. Még még. Bámulni.

Próbáltam megfejteni, miért hat rám így. Megfigyeltem a szarkalábait, a majdnem-mosolyát, a mozgását, a csipőjéhez ütődő kalapácsot, a kék munkásnadrágot, a bakancsot, hatalmas tenyeret.Nem, egyik sem.

Valami áradt felőle, aminek nehezen lehetett ellenállni, amitől a civilizált emberben ösztönök ébrednek, odamenni, megütni, apró darabokra tépni ezt a testet, szétmarcangolni puszta kézzel, kiharapni a húsából, csomókban tépni a haját, marni és harapni és ölni.

Nem szexuális vágy volt, vagyis nem csak az. Ijesztően és borzongatóan állati enyém-vagy vágy ez, a nem-érdekel-ki-vagy-kellesz-nekem vérszomj.

Amúgy egy félig csócsált szalvéta lóg ki az orromból.
No nem mintha ez V-nél teljesen természetes szindróma lenne, max. félig csócsált papírzsepik jöhetnek szóba nagy megfázások idején is, csak hát a lustaság.
És így került bele szalvéte. Erőteljes funkcionalitás esete forog fenn.
De csak azért sem írom le, hogy mit keres a szalvéta az orromban:D

Ma reggel háromnegyed órás litánia telefonon a főnöktől arról, hogy legyünk elhivatottak a céggel szemben és tartsuk a határidőket.
Mert én hobbiból vagyok benn este tízig, mi?????

Amikor hazasétál a tömény akácillatban, fáradtan, este, későn, hogy az aszfalt is vonzónak tűnik, mert csak arra tud gondolni, hogy lefeküdjön, és eszébe jut milyen a langyos aszfalthoz simulni, nyáron, mikor a hold világít, és királyfiakról álmodni a selymes fűbe simítva a kezét, akkor jön rá, hogy milyen üres az élete.

Mindennek oka van.(Tényleg!? De hogy lehet ez, nem ez nem igazság, szemetek...)
Minden nem teljesült kívánság erősebbé tesz.(A fenét, ne gyere ilyen hülye szöveggel kisanám, mit tudod te!!!!)
Hogy minden veszteséggel megtanuljuk értékelni azt, amink maradt. (Faszt! Ezt, így! Faszt!)

Nem értékelődtek át a dolgok egy hír hallatán, csak mélyen szomorú lettem.
Nem tudom a helyére képzelni magam, mert most nem szeretem az apám.
Nem tudom elképzelni, hogy hiányozna, ha egyszercsak megszűnne élni.

Istenem, kérlek.
Azt kívánom, hogy aki ott van a közelében, az, akit társnak választott tudja hogyan kell ott lenni mellette. Segíts nekik most.
Ámen.

Ma visszaálmodom magam tavaly júniusba, a bangori napra, a betonplaccra.
Mert ott jó volt.
Jójójójójóóóóó...salalala...:)

Zseniálblog. Kétszer publishol.
Én meg szívok itt hajnalán hajnaloknak.
Bravóbarvóóóó..barvóóó.bravóó...lalalalalaaa.

Amúgy egyszer már majdnem írtam a munkahelyemről is postot. Aztán csörgött a telefon.
Reggel kilenctől este hatig.

Komolyan egy éve kezdtem ezt az egészet.
Még akkor is, ha most hanyagolom.
Hűha.....

Este jöttem haza, megint későn persze, bár ez inkább olyan kedvem-volt-bennmaradni-és-pakolni állapot volt, na meg beleszédültem, hogy egy fél napig komolyan elhittem, hogy kicsit kiruccanok hétvégén Olaszországiába. De persze nem. Mert pénz. Mert csak.

A főnöknek nagy gombos számológépet kértem, hoztak neki, egy olyan fél négyzetméteres debil fajtát, öklömnyi gombokkal. Muszáj muszáj röhögni, ha ránéz az ember. Buborékos tasakban hozták, amit az ember gyereke imád szétpattogtatni persze halálra idegesítve ezzel a szüleit. Vagy a metrón a többi népséget. De nem bírtam hazáig, persze, hogy nem, már az úton, a Cassiopeiát bámulva nyomkodtam. Aztán hangos csatakiáltással lengettem meg a húgomnak az előszobában, aki két kézzel ugrott rá és nyomkodta. Hát normális vagyunk mi?? Hát.

Amúgy mi van még? A nagynéném 65 éves lett, én 25 múltam. Apu 50 lesz az idén és néha elnézem, hogy egy barátja se, csak rokonai, sok-sok rokona, és így hozzám jön fel, és én szégyellem magam, mert nem érdekel, amit mondani akar, mert inkább játszanék, vagy bármittennék. És nem segít az az érzés, hogy ezt magának köszönheti.
Kurva szar ám sajnálni a saját apánkat, még akkor is, ha megérdemli.

Egyedül érzem magam. Szeretném, ha szeretnének, de én nem akarok szeretni. Nem akarok törődni mással, velem törődjenek, mindenki mindenki, velem, velem, csak velem. Én én én én én nem más. Önképzőkört indítok magamnak hogy vegyük fel az emberi kapcsolatok leejtett madzagjait címmel. Tanár: VV. Diák: VV, avagy próbálj emlékezni, hogy is volt, mikor még más is érdekelt magadon kívül. Hasznos lecke lesz, csak a házi feladat baromi nehéz.

A 17 éves öcsémet nevelem időnként. Mikor hagyja és nem húzza le a rolót maga előtt.
Érdekes dolog ez, simán megállja, hogy ne pislogjon ki mögüle, és úgy tűnik, hanghatlan is. "Nem érdekel" -mondja, "vágod?" és persze, vágom, hogy valamit elrontottam, de hogy hol és mit, azután csak kutatok. Aztán persze kiderül, hogy nem hanghatlan a rolója, átmegy amit mondok, csak később reagál rá. Mert megrágja, mert nekem sem hisz. Vagy mert ciki másra hallgatni 17 évesen. Már nem is tudom melyik. Azt hiszem ennek örülnöm kéne, mégis néha vészesen szülőreakciókat produkálva vonulok habzó szájjal és sértődve a szobámba. Gyakorló anya lettem, jahajajajjajjaj. Isten mentsen engem a 17 évesektől.

Hitközösségbe járok és hallgatok. Hitközösségbe járok, és vitázom. Hitközösségbe járok, és érzem, nem tartozom én oda. Az egy igazság, meg egy igaz Isten nem nekem való. Én a sok igazságok világában élek és ez nem keresztény. Nem keresztyén. Nem buddhista. Nem jehovista. Nem zsidó. Nem muszlim.
Hol az én vallásom?

15000000 ennyi egy lakás, amit szeretnék.
3600000 ennyi egy kocsi.
450000 ennyiből már elmennék nyaralni egy jót.
15000 ennyiért szereztem telefont.
3500 ...ennyiért vettem cipőt.
440...ennyi oldalas a Végtelen történet, amit a HÉVen hazafelé fejeztem be.
21 ...ennyire lesz meleg holnap.
2...ennyi új virágom van.
Jobban szeretem a kisebb számokat. És ez nem öngyőzködés. Talán csak picit.

A munkahelyemen van két sárga rotring és mindkettőnek rágott a vége. Sosem rágtam a rotringomat kiskoromban, mivel túl sok idő telt el, mire kaptam, így talán az első dolog volt, amit értékeltem, amire vigyáztam. Persze nem igazi rotring volt az sem, csak épp ilyen műanyag vacak, amit már 30 Ft-okért leeht kapni, de mikor én kicsi voltam, még nagy szó volt.
A hegyre vigyázni kellett, el ne törjön, mert drága volt, és félévente egy csomaggal, ha került. Így nagyrészt "rendes" ceruzával írtam, mert nem volt rotringhegy. -Re pénz.

Ezt csak azért meséltem el, mert ma elővettem a két rágott végű sárga rotringot itt a cégnél, és teletöltöttem rotringheggyel, amennyi csak fért bele. És mosolyogtam picit, amúgy hejj-miért-nem-19-éve-volt-erre-lehetőségem módra.

Szeretnék egy laptopot.
Saját lakásfalat, amit kifesthetnék.
Autót, százforintosokkal, hogyha vásárolni megyek, mindig legyen.
Meggyszínű faragott könyvespolcot tele olvasnivalóval.
Zuhanykabint, gőzös fürdőszobát és ólomüveget.
Csípős kínai kaját főzni wokban.
Télikertet, öntöznivaló növénykékkel.

És nem.
19 év múlva mindez nem lesz már ekkora öröm.
Mint most.
Lenne.

Ma találkoztam valakivel, akivel már két éve nem.
Aztán előkerült valahogy a szekrény aljából egy névjegykártya, és felhívtam a rajta lévő számot.
Zs. szőkés volt és nem bírtuk megállni a széles vigyort, miközben egymást fixáltuk az Árkád előtt, aztán felhoztuk a diszkóba szökdösést, a takarításokat, az építkezésüket, a férjét, az anyósát, az apámat.
És örülök, hogy jól, van, bár sokan irigylik, mert nem siklott félre, mert élvezi amit csinál és aki mellett csinálja, mert többre vitta, mint a rokonai java.
Hajrá Zs., hajrá Zs.!

Azt a pillanatot próbálom megragadni és rögzíteni, azt az egy rövidkét, mikor ráébredtem, hogy a fiú engem néz.
Diadalmas kis pillanat volt és muszáj volt mosolyogni hozzá.
Mindettől megtámogatva betértem az első szóba jöhető ruhaüzletbe, és ez - mint mindig - alaposan letörte az önbizalmam alakuló csíráit.
Mint amikor egy régi burleszkben széf vagy zongora esik valakinek a fejére és teljesen kilapítja. Majdnem sírva fakadtam a tükörtől.

Hogy is volt az a pillanat?

Úgy néz ki nem költözöm.
Úgy néz ki a bölcsességfogammal küzdünk az életéért.
Úgy néz ki sok mostanság a tavaszi eső.
Úgy néz ki az öcsém bukásra áll matekból.
Úgy néz ki igyekszem rendet tartani a szobámban.
Úgy néz ki bannert kell csinálnom.
Úgy néz ki tudok mosolyogni.
Úgy néz ki lassan elkezdem élvezni, hogy vagyok.

Második szombatom töltöm benn az irodában. Olyan ez, mint a vasalás, meg a mosogatás: könnyen megy, ha az ember ideges.

Tegnap este határoztam el, hogy elköltözöm otthonról. Nem való az embernek egyedül lenni. Ja, ide nem ez kell. Nem való az embernek 25 évesen otthon lakni.
Nekem valahogy nem a világ legfontosabb dolga, hogy rend legyen a szobámban. A szüleimnek viszont az.
Nehezen viselem azt is, hogy az öcsémmel igazságtalanok. Na most ugyan ezen semmit nem segít, hogy elköltözöm, sőőt. De talán mégis. Az öcsémnak már van annyi esze, hogy nem szól vissza, ergo nincs balhé. Ő majd egy csendes napon összepakol, és beköszön a konyhába: sziasztok én elmentem - majd egyszer láttok. És lelép.

Én mindezt sokkal színpadiasabban csinálom, kevesebb stílussal és több ripacskodással, lehet még élvezem is titkon, hogy problémás családból származom (bár ezt a szüleim persze bőszen negligálják, és az ő szemükben azon kívül, hogy mi egy lusta, trehány banda vagyunk, semmi probléma nincs otthon).

Szóval benn ülök, és tettvágytól égve apróhirdetéseket böngészek, hova is kéne költözni. Kelenföld, csakis, jó hely, egyszerű közlekedés a Keletihez-Délihez (elvégre gondoljunk a jövőre, szeptembertől ez a tengely uralja majd az életem), Buda, jó hely, jó légkör, szeretem na.

Aztán szembeköszön a hirdetés, és nem és nem és nem tudom nem felsőbb hatalom ujját látni a dologban. Keleti, Huszár utca. Ott laktam Zsoltival. Internet van, teljes komfort, jól felszerelt fürdőszoba.
És a hirdetőt úgy hívják, mint az egyik exfőnököt, akiben sokadszor csalódtam kellemesen a múlt héten.
Két órakor megyek megnézni, noha csak májustól költöztem volna.

Nem tudom még miből fogom kifizetni. De azt hiszem költözöm a héten.

Nem írtam lassan három hete. Persze, mert játszom.
Gondolkodni kéne, gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni és kimászni végre a kuckómból, amibe megint tespedek.
Hallgatás helyett beszélgetni kéne, olvasás helyett írni, közöny helyett mosolyogni.
Nem a keep smiling, dehogy csupán annyi, hogyha reggel felkelek, élvezzem, hogy megihatom a tejeskávét az asztalnál.

Épp fejfájok, és így nehéz összeszedni a gondolataim. Nem is tudom miről akarok írni.
Elvesztettem a telefonon. Voltam Limp Bizkit koncerten. Igen, azt hiszem erről akarok írni.

Nagyon el szerettem volna menni erre a koncertre, sokat adott és ad a zenéjük. Nem érdekel a pénz miatt csinálják-e, mennyire mély a mondanivalójuk, stbstb. Nekem ad, tudjátok az a fajta zene, mikor együtt énekeled ordenáré hamisan a walkmaneddel, és úgy érzed valahonnan a gyomrod közepéről jön a zene és a szöveg, és senki de senki másról/másnak nem írhatták ezt, csak neked. Megtalált ez a dal, benne van egy részed. Aztán találsz még egy ilyet, aztán a harmadikat, És szeretni kezdesz egy bandát. Na ezért akartam én elmenni.
Aztán berúgtunk I-vel, és a húszan jóval túl szédelegve futottunk a színpadhoz, hogy az első sorokban állhassunk egy vagon 15-16 évessel.

Nem tudom ki hogy van vele, de én koncert közben megőrülök picit. Más állapotba kerülök. Megszűnök V.V. lenni, beleolvadok a tömegbe és sodródom a zenével, ugrálok, sikítozom és kiabálok. A józan eszem sértődötten visszavonul, és még csak leskelődni sem engedem, nehogy elkezdje a sutymorgást arról, hogy milyen baromságot csinálok és nincs ennek semmi értelme, nézzem már kívülről magam, milyen nevetséges vagyok. Persze a száműzetést utána megbosszulja, és amint elhallgat a zene és magamhoz térek fejbekólint és fenékbe rúg. De j? egy tömeg része lenni, akkor is, ha ez a birkasággal jár együtt, amíg így igazán-mélyen nem kell szégyellnem, amit akkor tettem.

Az új telefonom is elveszett. Lámer módjára a zsebembe raktam és vagy kicsúszott, vagy lenyúlták. Na ez kijózanított a raj-tudatból, a sokk jó módszer ezek szerint az elragadtatásra. A telefont nagyon szerettem volna. És amit nagyon szeretnék, annak mindig nagyon örülök. Amúgy gyerek módjára. Aztán megkaptam a telefont, és nem örültem. Persze j? volt, megnézegettem, kipróbáltam. De nem nézegettem gyönyörködve, nem akartam vele aludni, nem simogattam ötpercenként. Egyre többször tapasztalom ezt. És ezen szomorú, mert újabb jele, hogy növök fel. A felnöttek nem tudnak örülni a dolgoknak.

Bruce-ékról nem tudok sokat, bár időnként belemhasít, hol is voltam, mit csináltam én az elmúlt egy évben, egyre inkább képpé halványul, nem valós érzés többé. Csak egy maszat..

Hova tűnt az optimizmusom? Hogy tudnám felrázni magam ebből az állapotból? Még mindig ezekre a kérdésekre keresem a választ. És görcsösen igyekszem sikerélményeket begyűjteni az életem valamely területéről, bár mindez egyelőre reménytelennek tűnik. Semminek nem tudok örülni.

Magamnak pláne nem.

Tegnap egy elvarázsolt trolira ültem fel.
Ma megint beszéltemaz iszonyú jóhangú pasival a bankból.
És holtfáradt vagyok megint.
Majd legközelebb....

Lusta szombat, a régi fajtából, mikor takarít az ember, kirázza a pokrócot az öccsel a hóban, rajzfilmet néz reggel a tévében Túró rudit majszolva és Csillagok háborúján nosztalgiázik este.

Hejj,hát mi a kellemes, ha nem ez?

Meghalt apum keresztapja.
94 éves volt, én egyszer láttam életemben.
Úgy 10-11 éves lehettem és lenn voltunk Vissen, ahol született. A fél falu Varga arrafelé, mind rokon. A másik felének más a neve, de az is rokon.
Viss BAZ megyében van és kicsi. Vissen sok a szegény ember. A nagyon szegény ember is.
Apu keresztapja közel egy évszázadot megért kis parasztember volt.
Mennyi élménye, tapasztalata, mondanivalója lehetett, mennyi átélt perce, órája.....
Egy világ tűnt el megint.

Este még hazaértem és nekiláttam sütit sütni.
Mert holnap a kolléganőmnek névnapja lesz.
És kihagytam a lisztet belőle.
De tényleg nem direkt...

Hol van, aki megértené velem mit kiáltanak a zuhanó jégcsapok?

A rosszkedv elő-előbújik, nem tudom mi bajom, barátaim vannak, látom ami folyik, de nem tudok ellene mit tenni, szeretek élni, de ha beszélni kell róla már nem is annyira, megtalálom min lehet nyavajogni, családfát készítek a múltba hogy ködbe vesszek fura pár sort írok a blogba és várok valamit.

Miért történik velem. A holt tudom épp. A mit még keresem.

Ujjnyi vastag jégdarabok reggel még az ágakhoz tartoztak valami gonosz törpe üvegbe mártotta a világot a földön hevertek ezek a darabok megannyi apró üvegujj egy csomóban ropog a talpam alatt fű törik ágak is törtek éjjel nem bírták a szenvedést tovább bontottam piros reszkető kézzel az üveget hogy élőhöz jussak a holt alatt de az ág csak barna volt és száraz nincséletnincséletnincsélet.

A belfasti rádió most mondja be, hogy kilenc óra van. Hideg van és esik, de legalább fúj a szél. És Írföld jár az eszemben, mi más. Tejes tea mézzel. Csokis süti. Meg ilyenek.

Pénteken beültem egy sörözőbe a munka- és egyéb társakkal. Beszélgettem és figyeltem, kik melyik klikkbe tartoznak, vagy szeretnének tartozni. Ettem egy jó sztrapacskát és úgy tettem, mintha értenék ahhoz, amit mondok.

Aztán E.éknél tengtem-lengtem ma reggelig, végig azt érezvén, valahol máshol vagyok, az idő lomhán elúszik mellettem, és én csak figyelem mi történik, de rám nincs hatással semmi, nem is érdekes mi van, mi lesz.

Ma sarokba ülök, rendet csinálok a szobámban és egy meleg teával a kezemben olvasni fogok.
Istenem, de jó is ez.

Ui. A főnököm perpill közvetlen Bruce alatt van a "csillagokatislehozomnekiazégrőlmertkorrektésemberivelem" listán. Annak ellenére, hogy tegnap úgy letolt, mint annak a rendje.
Vajon ő értékel csak feleannyira is, mint én őt?

Barátnői beszély után.
Fellini Felettébb Mélyértelmű Három Órás Casanovájának olasz nyelven történt megtekintése után.
Frutti di mare-s rózsaszín cadillaces pizza után.
Héven bóbiskolás után.
Öccs finom letolása után.
Pohár tej után.
Ismét éjjel.
Ismét agyhalott állapot.

Morogva szálltam ki az ágyból, morogva ültem le menetrendeket böngészni, morogva hívtam fel a húgom.
Aztán elmentünk fallabdázni. Leizzadtunk.
Aztán csak ültünk a buszon és bóbiskoltunk.
És közben csendesen kisütött a nap.

Most értem haza agyhalottként a munkából. Szombaton.
Fasza.....
Építem a szocializmust.

Igyekszem összeszedni magam, hogy ne a munkám töltse ki az életem. De olyan kis édes vagyok még, élvezem amit csinálok, nehéz leállni. Alig várom, hogy beérjek reggel, és most hogy van szép bordó naptáram, még inkább. Lelkeslelkes:)

Feljegyzendő: "Jókedved van? Ne aggódj, el fog múlni."

Találkoztam I. -vel is, ő is ebben szenved. Pontosan fél utcányira tőlem.
I. a volt főnöknőm. Barátnőm. És még sokkal több ennél. Matekoztunk már együtt, majdnem csináltunk közös céget, fejfájtunk és sírtunk. Nevettünk és szidtunk, áztunk és nevettünk. Tartottuk egymásban a lélek árnyékát
És túléltük az egyévet:)

Kitaláltam a húgomnak, hogy áprilisban kiruccanunk Rómába négy napra, merthogy a barátja már nagyon gyanúsan halogatta a tavasz egyiptomi utukat. Ő meg letört, hogy már most azonnal menne valahová, de nincs hova és nincs kivel.
Nagyon jó érzés mosolygóssá tenni egy húgot:)

Tegnap bulizni voltam. Fel sem fogtam igazán, hogy buliba megyek, és a szokásos "jajjnemismereksenkitnincskedvemmenniasokidegenemberhez" elmaradt. Talán mert rokonhoz mentünk és a húgommal. Vagy mert eszembe sem jutott, hogy rossz lehet. Mindenesetre herótot még sosem kaptam a Bailey's-től..eddig;D

Meg volt ír whiskey is, és nagyon jó emberkék, falfirkálás és sok finom étek. Na meg a húgom. Nem is lehetett ez rossz:)

Aztán hazajöttünk, és anyu csak annyit mondott, hogy na, milyen volt? Meg annyit, hogy nem hagytunk egy szem kókuszgolyót sem apunak, pedig hogy várta, hogy hazaérjenek a boltból, és kereste, mert mi biztos hagytunk. És nekem erre - a sok defekt ellenére, amit apunak köszönhetek - ez szíven ütött. Anyu bűntudatkeltésben mester volt, van,lesz.

A holló vájja ki a szemit a kérdőjeleknek.....

Gyalog jöttem haza Cinkotáról.

Ezt csak azok értik igazán, akik, mint én, Kistarcsán laknak, és még sosem jöttek haza Cinkotáról.
Kistarcsa tulajdonképpen jó hely, van bolt, meg templom, kocsma, óvoda, nagyszoknyás parasztnénik.
Van HÉVmegálló is, három. Meg Auchan. Gyerekkorom búzamezői és magasfeszültségű távvezetékei helyén...nem is vettem észre, mikor tűntek a vezetékek, csak ma este furcsa volt valami, nem hallottam a drótok koccanását. Pedig vagy tíz éve leszedhették.

Persze úgy kezdődött, hogy pont lekéstem a HÉVet az Örsön, és úgy gondoltam ha már a korgó gyomrom ennyire unszol, lángos helyett (mert az már bezárt, a dög, este fél 11-kor) eszek egy gyrost. Muszáj volt mosolyogni, mikor az előttem álló kanadai tört magyarságát némi angollal keverve magyarázta az arab srácnak hol van Kanada és az arab, tört angolságát némi magyarral keverve magyarázta a kanadainak, hogy szépek a magyar lányok.

Aztán a 45-höz battyogtam, a húst a számba dobálva, valaki rámcicceget, sárga öltönyös, mikrofonfejű alak, makkos cipőben és kegyetlen szemmel. Felszállt ugyanarra a buszra, mint én és leült két üléssel mögöttem.

Amikor leszálltam, már nem volt sehol, pedig addig tízszer megöltem képzeletben, kulcscsomóval, spirálfüzettel és mobiltelefonnal, ha zaklatni merne. Elhatároztam, hogy hazagyaloglok, mert az öcsém azt mondta még a múltkor, ő már nem egyszer jött haza gyalog, éjszaka, mikor nemhogy a madár, de a HÉV sem jár erre. Világított a hold, a temetőben a mécsesek, puha volt a föld, de nem térdig érő sár, csak épp annyira, hogy élvezet legyen járni. Paranoiás világban élünk, így a bokrok mögé láncfűrészes-erőszakolós-hajléktalan-símaszkot bankrabló-gyilkosokat képzelegtem, aztán meggyőztem magam, hogy nem annyira rossz világ ez, hogy ne lépdelhessek haza egyedül, 11 felé két kilométert az út mentén. A táskámat lóbáltam és a hárompiroskendőtveszeket dúdolgattam majd' egész úton, hamisan persze, mint egy rozsdás veder. Mindig ezt énekelgetem ha gyalogolni kell, az egyetlen népdal, amit a néptáncórákról bennem ragadt, affále zúgavolgává silányult, de milyen jó ütemesen lehet rá lépkedni.

Majdnem telehold van ma este, és a felhők fehérek voltak és habosak. Az Esthajnalcsillag ot is láttam, akit az okosok Vénusznak hívnak, és a világ másik felén éreztem magam, turistaként, és ámultam körbe, az út közepén ugráltam, mikor nem jött autó, és eljátszottam egy-egy lépéssel. Most Pest megyében vagyok, most a senki földjén, Pest megyében megint, senkiföldjén, pestmegye, senkiföld, pest, senki, pe, se.....

A kórháznál eszembe jutott, milyen volt az erkélyről nézni, bámulni hazafelé, a tetőtérben kivilágított lámpákat, elképzelni a többieket otthon vacsorázni, míg én belülről fáztam benn és hazavágytam. A kórházakban mindig belülről fázom, üresnek érzem magam, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Ma a főnök azt mondta, ne legyek ideges. Pedig nem is voltam, csak ha sok munkám van felpörgök, és leállíthatatlan vagyok. De ez kívülről úgy néz ki mintha bizonytalan lennék és ideges. És ez árthat az üzletnek, gondolom.
Első betű, H. Mint higgadtság.

Közel 25 évesen muszájos változnom. De beláttam. Aztán majd gyakorlok.
Hívjon már fel valaki hétfőn és pörgessen fel, hogy kontrollálhassam mediterrán típusú önmagamat. Don Quijote meg a szélmalmok esete rémlik sajna....

Olyan most, mint mikor rég eldugott leveleket találok meg és olvasok újra.
Elfeledett életeim előjönnek, és én próbálok mit kezdeni velük.
Épp kopog a múltam az ajtón.
Muszáj lesz beengednem.

Még mindig hiszem, baj az, hogy nem volt időm búcsút venni mindattól, ami ott az életem volt.
És azt hiszem, ez rosszat tesz.
Most gyászoljak, vagy ne?

Valaki el tudja magyarázni, hogy miért vágyom ennyire vissza Észak-Írországba, hol titkon, hol kevésbé titkon?

Most itt ülök és bőgök. Elég volt egy kedves levél Monitól, egy pár kép az index topicban, és most ülök és bőgök és vissza akarok menni, mostazonnal mostakarom, kéremkéremkéremkérem. Írigykedek azokra, akik kinn vannak, csak egy kicsit akarok elázni a szemerkélő esőben, kimenni a tengerpartra, és lábat lógatni.

Nem, ez nem most kezdődött. Azt hiszem akkor kezdődött, mikor tegnapelőtt felfigyeltem a repülőre, ami elhúzott a fejem felett, és arra gondoltam, hogy akár én is ülhetnék rajta, valami távoli ország felé tartva, és ez a távoli ország lehetne akár Írország is. Aztán újra visszasüllyedtem a reggeli szürkeségbe és bandukoltam az Örsön a lángosszagban unottan.

Nem mintha ott jobb lenne. És tudom múlni fog ez. De HAZA AKAROK MENNI ÍRORSZÁGBA.

Valaki magyarázza meg mit érzek legyen szíves.

A munkahelyen nyűglődöm és alig várom, hogy hétfő legyen, mikoris felforgatom az egész irodát, rendet rakok a számítógépEMen, és beköltöztetem harangvirágOM az előszobából az íróasztaOMra, hogy nekem mosolyogjon egész nap.
Már csak ötöt kell aludni addig:)

Valamiért úgy döntött tegnap a blog, hogy az ékezeteket nem fogja megjeleníteni.
Ő baja, én most nem javítgatom.

Munkahely....ma egyedül én találtam felettébb viccesnek, hogy felhívott a főnököm hamutartója.
Ettől picit kétségbeestem, vajon én vagyok normáltalan, vagy a többiek fapofák.
E. megnyugtatott, én rendben vagyok, a világgal van baj.
Maradjunk ennyiben.

Február elseje van, és én tíz perce csömörlöttem meg a játékok játékától.
Nem a játék, az nem változott semmit.
Az emberek.
A versenyszellem, a bibibi, nekem jobb karakterem, cuccom, iz?micsod?m van, ?s h?ha milyen tökös legény vagyok én a gáton, lány létemre is. Meg ilyenek.

Ennek örömére felvettem a blogokat újra a kedvenceim közé. Elkezdtem megírni az elmaradt leveleket. Felhívtam pár barátot, találkozzunk, merthogy jajj, én hogy elástam magam eddig.

Persze, a kisördög itt sutyorog: meddig bírod? És persze, töltök már egy másik játékot lefelé, hátha megint tudom egy picit élvezni egy másik világ varázsát. És rájöttem, hogy könyvéhes is vagyok, ugyanazen okból. Azt nem értem csak, hogy miért mindez. Mert belőlem aztán nem hiányzik a versenyszellem, azt senki nem mondhatja, igenis szeretek nyerni, jobbank lenni, igénylem is.
De itt én csak játszani szerettem volna.

Néhány napja érik már, hogy írni fogok. Néhány napja akad közlendőm, amit így elmondanék, végiggondolnék.
Nem sok, nem is igazán történés. Inkább csak hangulatok.

Mosolyogva menni be dolgozni, bokáig érő hóban tipegni, miközben süt a nap, és meleg krumplispogácsát majszol az ember. (Jah, merthogy másfél hete dolgozom, mint vezérigazgatói titkárnéni-asszisztens-akármi).

Rosszkedvűen kelni, mert kinn még sötét van, és morcosan mászni be a forró zuhany alá reggel.

Összesimulni a doromboló macskával az ágyon, egy napos vasárnap délután.

Hát ilyenek.

Itthon vagyok, túléltem a karácsonyt, a rokonokkal való bájcsevejeket, a hogyvagyköszjólokat, a véletlen találkozásokat rég elfeledett osztálytársakkal, a szándékos találkozásokat cseppet sem feldett barátokkal.
Mosolygok és kopogok az utcákon a magas sarkú csizmámban, kell, hogy nőiesnek érezzem magam picit, hogy úgy viselkedjek, mintha....
Közben meg belül terjed a sivatag, lassan de biztosan és én foggal-körömmel küzdök az ellen, el ne uraljon mindent.
Pár napja javul a helyzet, őszinte a mosoly az arcon és a nevetés a tévé előtt.

A húgommal nem beszélek sokat, de jó, hogy ott van. Az öcsémet próbálom nevelgetni és úgy tűnik van hatása. Lassan jönnek a sikerélmények.

Aggaszt, hogy nem biztos az ajánlott munka és ha be is jön, ki tudja mikor. A szülők nyakán élni 24 évesen egy fillér nélkül meg nem leányálom. Vágyom vissza a jól ismert mocsaramba, Belfast mellé, mert az a könyebb út.
De azt hiszem elérkezett a harc ideje.

Legkésőbb januártól otthon is lesz net. Addig meg túlélem mocsár nélkül.

Ui:Net és idő híján itt Boldog Karácsonyt mindenkinek, akinek nem tudtam képeslapot küldeni:/

Holnap reggel. 6:30-kor száll fel a gép elvileg.
Furcsa, nagyon, mert ma nem volt a "jajjvalamivégetérjajjdeszomorújajjnemleszsosetöbbetilyen" érzésem, pedig vártam, készültem rá, gyűjtöttem a könnyeket. De nem jött. Én meg szokásos módon megmakacsoltam magam és azt gondoltam: ígyjártál.

Ígyjártam.

Azért is furcsa volt mert Linkin parkot dúdolgattam mind a két alkalommal ma, mikor Belfastba motoroztam, és igyekeztem csak félig lefagyni a robogóról (eredmény még nicns azóta nem olvadtam ki).

"I tried so hard and got so far,
But in the end,
It doesn't even matter"

Brettnek folyt a könnye mikor búcsúztunk, és úgy szorított, mintha sosem akarna engedni.
Connor tűrte hogy megöleljem és laza fiút játszott. De a végén még megkért, utoljára küldjem el fogat mosni. Hogy utoljára rámmorranhasson.

Utoljára még eltévedtem Belfastban a Shankill és a Falls roadra pedig pont azon gondolkoztam odafelé, hogy le sem fényképeztem a muralokat. Meg a Queenst sem. És még mennyi mindent. Mennyit fogok elfelejteni ebből az évből? Mennyit kaptam? Mennyit veszítettem? Ki fogja a mérleget elkészíteni? És mikor?

Valahogy remélem, hogy nem kell mindettől búcsúznom még, egy hét kevés volt, hogy felfogjam.
De érzem, jobb lenne otthon maradni.

Visszavittem a könyveket ma, letöröltem a fájljaimat a gépről, elraktam az utolsó dolgot is.
Nyomom sem marad talán.
És ez minden, csak nem jó érzés.

9 nap múlva megyek haza.
És még mindig nem tudom otthon maradok-e vagy sem.
Akik ismernek tudják, utálok dönteni, utálokutálokutálok.
Elvileg vége lenne a vegetálásnak, pénteken megjött az utolsó hiányzó papír a robogómhoz, száguldozhatok egy évig mostantól aggódás nélkül. Suliba is járhatnék, pöpec lennék angolból.
De kezdem unni, hogy semmit nem csinalok. Nincs célja igazán hogy itt legyek, annyi csalódás és szenvedés után elveszett a varázs. Megromlott Írország, elment az íze, rossz szögből láttam a csodát és kicsit belekeseredtem.
Angolul tudok annyira amennyire szeretnék.
És lehet, hogy esetleg netántalán van egy icike-picike lehetőségem, nagyon halványka igaz, de lehetőség, hogy otthon kapjak munkát, olyat, amit valszín élveznék, ami tapasztalatot adna, és amihez igazán csak angol kell. Kihívásféle.
Most döntenem kell, visszajövök-e, mikor szóljak Bruce-nak, hogyan, mit, miért.
Utálomutálomutálom.
Miért nem hagynak engem a langyos kis posványomban megbüdösödni?

Olyan teszem-veszem nap volt ma.
Karácsonyi égőket próbálgattunk.
A gyerekek elmajszolták az adventi kalendár első csokiját.
15 nap múlva megyek haza.

Ma kaptam egy képeslapot a freemailomra Béres E.-től.
Szép képeslap, régi Budapestről, fekete fehér, kubikos talicskával, Duna, Pest meg Buda. Hangulatos.
Jólesett, hogy valaki gondolt rám, még ha csak egy egysoros üdvözlet erejéig is.

Bárcsak tudnám ki az a Béres E.

Teát vedelek, játszom, és nem gondolok a garázsban álló robogóra.
Ja és magamhoz képest szépek a körmeim.
Ez minden mondanivalóm.

Belerúgtam egy cseppet anyu lelkiismeretébe. Meg a húgoméba. De a kutyákba nem.

Megjött a biztosításom. Angliai postássztrájk miatt a levelek két-három hetet késnek.

Beszéltem Bruce-szal. A feleségével volt baja, nem velem. Bocsánatot kért és nem ígért semmit.

Felhívtam valakit panaszkodni. És azon kaptam magam, hogy pesszimista vagyok.

Meg kéne tanulni újra örülni és élvezni ha jó. De nehéz, ha tudom, hogy itt az olyan hamar múlik.
Így inkább csak ülök sarokban és fedő mögé bújva, tésztaszűrősisakban, fakanállal a kezemben várom a rosszat.
Amihez minimum golyóálló mellény és láncfűrész kellene.

A családom megint hozta a formáját. Már nem is értem miért lepődök meg rajta és miért esik annyira rosszul, hogy fuldoklok a zogokástól.
Elvégre csak 24 éve csinálják ezt, miért gondoltam, hogy attól, hogy pár ezer kilométerrel odébb utazom bármi is változna?
Négy dolgot kértem, többek között némi téli ruhát, ugyan küldjenek már el, ha Moniék épp otthon vannak, egy fityingjükbe sem kerülne, nem kell postán feladni, intézni semmi. Annyit kellett volna egy hét alatt megcsinálni, hogy négy dolgot egy szatyorba vágni és elvinni Budára;). Kb egy órába és pár mozdulatba került volna. A családom négy tagú. Három mert apu egyből kiesik, ő ilyenekkel nem foglalkozik, mit érdekli őt.
A többieknek meg mindez túl nagy megterhelés lett volna.
Ezek után a keserűen a szemébe röhögök bárkinek (kezdve az apámmal), aki azt mondja a családra mindig lehet számítani a bajban.

Ma süt a nap. Holnapra megint esőt mond és hűl a levegő. Muszáj lesz beruháznom némi pulóverbe.

Nem tudom mit csináljak.
Megpróbálom ide leírni, min rágódom, annyira tárgyilagosan, amennyire csak képes vagyok.
És a kérdés persze az, mit csináljak?

Ismeritek a családot, ha nem is testközelből, ha nem is nagyon, de kicsit legalább. Ismetiek a sztorit, mit csinálok én itt, kikkel. A miértet meg magam sem tudom. Tudjátok, hogy szeretem a srácokat, még ha néha az agyamra mennek is. És tudom, hogy ők is szeretnek engem. Nem mondom, hogy ha nem vagyok itt, hiányzom nekik, ahhoz szerintem túl teljes az életük. Meg ahhoz nem vagyok elég vicces. De törődnek azzal mi van velem, én hogy érzek, és miért sírok, ha sírok. Nagyrészt szót fogadnak nekem, és merném azt állítani barátok vagyunk. Azt is merném állítani, hogy ők is így gondolják.

Azt azonban nem tudom az apával hogy állunk. Jó pár hete érzem ezt a láthatatlanság dolgot. Nem köszön nekem ha hazajön. Nem köszön ha elmegy. Nem kérdezi meg kérek-e reggelit szombat délelőtt, egyszerűen csak nem csinál nekem.
Tegnap a nagyszülők meg ő a barátnőjével mentek valahova, mindenki más köszönt, ő nem. Nem kérdezi meg kérek-e teát, ha csinál, egyszerűen nem csinál. A barátnő megkérdezi, a nagymama beszélget velem, legalábbis próbálna, de tegnap 18 órán keresztül kábítottam magam a játékommal, hátha ma átalszom a napot, de már 9-kor a plafont bámultam, a kérdést forgatva, vajon ma hogy kerüljek ki a látókörből, hogy ne kelljen azt éreznem ők kezelnek láthatatlanként, hanem el tudjam hitetni magammal, hogy én akarok az lenni.

Tegnap előtt volt egy rövid csevejem Bruce-szal, csak épp annyi, hogy megmondtam neki, elhatároztam, hogy valszín januártól új családot keresek. Azt mondta ok, azt mondta nem keres új au-pairt majd megoldja valahogy máshogy, azt mondta, hogy nekem nem akkor kéne suliba járnom, mikor ő dolgozik.
Ez szíven ütött. Ez igazán. Azon kívül persze, hogy úgy tünik nincs szüksége rám és hogy szívesebben látna már a házon kívül..... Oks,oks ez már fikció, nem tudom, így van-e.

De feljött valami olyasmi, amit nem említett eddig. Ezért nem volt hajlandó hát elintézni a robogóügyet, mert akkor járhatnék suliba. És az neki nem jó. De ezt miért nem lehet megmondani? Miért nem szólt? Válthattam volna (sőt még mindig válthatnék) eggyel feljebbi osztályba (ezen már gondolkodom egy hete, mert az advancedet túl gyengének érzem), és az jó időpontban van. De miért kell ezt így elsumákolni? És vajon mennyi probléma van még, amit elsumákolt így? Mekkora a bűnlajstromom?

Én próbáltam vele megbeszélni ha problémám volt, jelezni, hogy ez nekem így nem jó. Meghallgatott aztán vagy történt valami vagy nem. De most így utólag látom, sosem megbeszéltük. Mindig csak meghallgatott.

Nem tudom milyen az ideális au-pair-család kapcsolat. De azt tudom, hogy ők nem vittek engem magukkal, ha közös program volt. Ezt még túlélném, ha lenne alternatívám, de mióta itt vagyok nincs igazán, vagy csak időleges.

Lassan kezdem megint úgy érezni magam, mint egy hisztiző picsa, és persze hogy nem tudom a helyzetet kívűlről áttekinteni, elveszem az érzések között és nem tudom elválasztani a tényeket. Vagy csak félek attól, hogy ha csak a tényeket nézném, akkor kiderülne, hogy Bruce egy szemét alak. És erre nagyon nem szeretnék rájönni.
Csak nem tudom hogy kezeljem a „rossz” tulajdonságait. És nem tudom mit kezdjek most. Nem tűnik úgy, hogy elér hozzá amit közölni akarok, és belefáradtam már a próbálkozásba. És rosszul esik, hogy ő nem közöl semmit.

De szeretem a fiúkat, és mostmár Megan is a szívemhez nőtt, nehéz lenne őket itthagyni. És nem érzem úgy, hogy tudnék most elkezdeni szeretni két-három új gyereket itt januártól. Az összes idehozott szeretetemet szétosztottam már itt és nincs forrás, amiből újrateremthetném.

Nem akarok új családot, itt akarok maradni, a lehetőséggel, hogy szabad legyek és lehessen saját életem, hogy legalább a célok egy részét elérjem, amiért jöttem.
De váltanom kell mielőtt lelki roncs leszek a bezártságtól és a szélmalomharctól.

Nem tudom, próbáljak még egyszer leülni Bruce-szal, egyedül, megbeszélni (a legrosszabb, hogy közben mindig elbőgöm magam, mert mélyen érint a téma és a feszültséget ki kell adni valahogy, és ettől még idétlenül és kínosan is érzem magam), lehet-e itt valamit tenni. Ezzel annyi a baj, hogy ha a helyzetet úgy fogjuk fel, mint egy csatát, akkor én elárulom, hogy én szeretnék maradni és ezzel ő kerül erőfölénybe. Kérdés, úgy kell-e felfogni mint egy csatát? Ő hogy fogja fel vajon? És elér-e hozzá pont most, amit mondani szeretnék, ha eddig sikertelen voltam?

Nem tudom, kibírok-e még egy hónapot remény nélkül, hogy valami is változni fog. A tudattal, hogy kidobtam az ablakon egy csomó erőfeszítést és pénzt a jogsira, a robogóra meg a sulira. Mennyi idő múlva kezdeném utálni a bácsit emiatt?
Váltsak most, vagy várjak januárig?

Most nagyon szeretnék egy gép lenni, aki csak akkor jön ki a szobájából, mikor szükség van rá. Könyebb lenne mindkettőnknek. Csak én egy au-pair vagyok, nem egy robot .
Mennyivel könyebb lenne, ha tudnám a bácsi mit gondol erről az egészről!
Istenem ez az egész olyan, mint valami elbaszott kapcsolat, az utolsó utáni esélyekkel és kommunikációs problémákkal.
Hol a hiba bennem?
Mit csináljak?

Mennyivel egyszerűbb lenne bélféregnek lenni.

Hisztihatáron vagyok. Ott mikor már feladtam, hogy értelmesen elmagyarázzam mi a bajom, csak toporzékolni tudok.
TOPORZÉKTOPORZÉKTOPORZÉK.
Grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr

A biztosításmizéria újra elkezdődött és súlyosabb, mint volt.
Tegnap elmentem a leveleinkért a régi házba és nekem nem jött semmi a biztosítótól.
Bruce-nak sem jött semmi a biztosítótól.
Egyikünk sem emlékszik a biztosító nevére.
Sem a telefonszámra.
A cetli meg eltűnt költözéskor.
90%+ban biztos vagyok, hogy egy MRL nevű cég volt a hunyó, mert arra emlékszem, hogy 3 betűs volt és M-mel kezdődött.
De az MRL-nél nem biztosítanak Észak-Írországra és nincs regisztrálva a nevünk.
Hatalmas konspirációt sejtek az ügy mögött.
Vagy mindez csak Murphy.
ÁTKOZOTT ROBOGÓ.

Már a reggel dilemmával kezdődött, menjek-e fogorvoshoz, avagy mégse?
Ugyanis hazatelefonóztam és megkérdeztem az én mesébe illő Tündérfogorvosnénimet, ráér-e decemberben megreparálni engem és egyben bejelentettem, hogy az ideiglenes tömésem kilyukadt, és ma megyek reparáltatni.
Mire a Tündérnéni hallhatóan a szívéhez kapott, és a lelkemre beszélt, hogy ha csak lehet ne menjek, mert jajj, ha valamit elrontanak ott, veszik a fogam.
Ennek megfelelően az ágyon találtam magam, harminccentis tükröt próbálva a számba taszigálni, hogy a felületes kiokítás után eldöntsem, vajh kibírja-e még egy hónapig a rogyadozó tömés.
Aztán úgy határoztam elmegyek a dokinénihez, mondja meg ő, szerinte kell-e tömés.
És lőn.
A dokinéni kedves volt, meghallgatott, megértett, nem okoskodott, árat mondott és két perc alatt tömködött némi fehér enyhén sárgabarackbefőttszagú fehér maltert a lyuk helyére.
Én meg kis büszkebüszke vagyok, hogy ilyen ügyesen megoldottam.
Ezt is.

Merthogy, TADAMMM, két tükör van a robogómon ismét:D
Kb. fél órámba telt e művelet, és ebbe számítsátok bele a 25 percet amíg várni kellett, hogy a rozsdaoldó spray hasson.
Merthogy tudtam én, hogy ez egyszerű, de senki nem hallgatott rám, mindenki csak a Honda-dealert emlegette az ország különböző pontjain, mikor csak tanácsra lett volna szükségem, hogy fújjam le rozsdaoldóval.
Na és ugye ez az amit Bruce nem csinál, ilyenekkel ő nem foglalkozik. Pedig annyi lett volna, hogy ránéz a robogóra. Fél perc sem.
Meg kell tanulnom vadidegen országban hivatalos ügyeket intézni és kérni, kérni, kérni. Ez még otthon is nehéz.

Pi-pika-pika-pi-i chu Pi-kaaa-chu kachu Chu-chuuuu pi pi pika-pika Pipi-kachu Pika-pika piika Pi-i Piika pii Chuuu Chu pi-kaaa-chu Pi ka-pikachu Pika chu-pika-pika pika-chu. ka Pi Pika-pika piikachu Pikapi-pika-pi Ka chu-chuu-piikaa pika-pika Pipi-pi-i-pikachu-pi-chu ka-pika-pika-ka. Pi chu Pika-pi chu piii-chuuu Pika-pika pikachu-piii pi-i-ka-pi-i-pi-ka-chu chu pi-i-pika-pika piika Chu, kachu Pikachu, chuu Pi-ka-chu chuuu chu, Chuu pii Pi-pika-pika-pi Pika-pika Kachu?
pi pi pikaa Pikachu-ka pika-pi-kaaa-chu Pi chuuu Chu Pi Piika-pika-pi pi-ka-chu ka-pi-i-pikachu pika-pika-piika chu piikachu-kachu.

A fentebbi pár soron dolgoztam vagy fél órát, ez volt az első bekezdése a Size and Efficiency c. munkának, amit ma reggel kezdtem fordítani. Per pill a kilencedik oldalon járok, a könyv 288 oldalas. Csak az vigasztal, hogy nem kell az egész és hogy tele van ábrákkal és statisztikákkal.
Ennek ellenére meglepő módon élvezem használni az agyam újra, lassan-lassan jönnek vissza az elfeledettnek hitt fogalmak, mint méretgazdaságosság, változó költség és társaik.

Jártam a Queensen is pénteken, csak egy villámlátogatásra, a mezőgazdasági könyvtárat kerestem. Istenem, az az érzés, hogy egy egyetemen sétálok, az arcok napoztak a padon az ebédjüket majszolva, mások vaskos könyveket cipeltek át a belső udvaron...majdnem elsírtam magam, annyira hiányzott már az a hangulat, a kicsit léha diákhangulat, amikor még lefekhetsz délután aludni egyet, ha úgy tartja kedved, hogy aztán hajnalig magolj a következő zéhára.

Hétfőn fogorvoshoz megyek, de erről nem szeretnék többet mesélni. Igaz még nincs is mit, majd utána:D

Kevesebbet reflektálok mostanság, a problémáimat eltaszigálom a látókörböl, a szemtelenek jöjjenek csak egyesével, a szerényebbek maradjanak ott, majd megoldódnak maguktól. Továbbra is játszom, egyre kevésbé megszállottan, egyre inkább ama kevés ember miatt, akivel jó együtt játszani. A zord hangulat is eltűnt egy ideje, szerencsére, minden a régiben. Még az is lehet, hogy csak képzelődtem.

Reggel óta egy dal motoszkál a fejemben, valami nyálas fiúbanda énekli talán és van benne egy ilyen félsor:
I`m invisible.....lalalalala....

Az utóbbi két napban én vagyok itt a láthatatlan girl. Bruce két mondatot szólt hozzám tegnap, ma egyet. Ebben benne volt az is, hogy kérek-e vacsorát és a "Bye" is, mikor moziba mentem. A gyerekek sem túl kommunikatívak, de legalább észrevesznek és rámmosolyognak.

Tegnap kiabált Bruce. Na jó, nem kiabált, csak megemelta a hangját a nappaliban, épp annyira, hogy én is halljam fenn a szobámban.
"Mióta ez az átkozott játék betette a lábát ebbe a házba itt nem csinál senki semmi mást, csak játszik."
És tudjátok mit, igaza van, a gyerekeknek nem jó, ha csak játszanak egész nap, a képernyöt bámulva. Olvasni kéne, meg kint ugrálni, meg képzelödni és biciklizni.

Na de.
Mutassatok egy gyereket, aki ma ezt csinálja.
De ez ugye nem az a játék, hogy ha más gyerek sem, akkor nekik sem.
Csak azt mondja meg nekem valaki, az miért nem zavarta a mi kedves drága Bruce-unkat, amikor a gyerekei a Playstationon lógtak egész nap, legalább annyi idöt eltöltve ott, mint most a gép elött. Vagy az, mikor 15xre nézik meg ugyanazt a m?sort a tévében és ki nem kapcsolnák egy percre sem. Söt reggel felkelnek egy órával hamarabb, csak hogy megnézhessék a már háromszor látott Sabrinát negyedszerre is.
Csak hát ugye most itthon volt egy hétig és látta mi megy.
Meg ugye a földszinten a gép elött ücsörgés feltünöbb, mint a saját szobában való ücsörgés.
Azért azt suttogva megkérdezném, hogy melyik az a gyerek, aki zuhogó esöben és facsavargató szélben, ami mostanség itt uralkodik, imádna kinn játszani....

Szóval most ignorálva vagyok, mint a "Great Evil" aki ezt a játékot a házba hozta és minden jel arra mutat, hogy most szégyellnem kéne magam, valamint megemberelnem magam és kinyalni a lakást pincétöl (ami nincs) a padlásig, merthogy enyhe célzás tétetett arra, hogy biza itt nincs takarítva.
Amikor épp depiztem két hétig szalmaszálat sem tettem keresztbe, akkor egy szó sem esett, mert a válasz az lett volna, hogy amint megköti a biztosítást és lesz robogóm visszatér az életkedvem is, és nem fogok a gép előtt haldokolni egész nap.

Mindenesetre most nem tudom, hogy magamat gyözködöm, vagy titeket. Érzem, hogy nem jó ez így, és értem Bruce-t de nem érzem fairnek ezt az egész ügyet.
F?leg, mert bármennyire is kedvelem, szeretem a fiait, és egészében szeretek itt lenni, nem hiszem, hogy segít?kész embernek lehetne azt a valakit leírni, aki elsö nap megígéri, hogy segít iskolát és buszt keresni, majd kiderítjük, mondta, és szerencsétlen au-pair két hónap után vadidegenek segítségével jön rá, hogy van busz a táborban és lehet sulit is találni nagy nehezen....

És igen, most dühös vagyok, nem kicsit, hergelem magam reggel óta igazán, pedig tudom, hogy nem kéne, de kezdem teljesen belelovallni magam és lassan Bruce hibája lesz az is, hogy öszülök. Rá tudnám zúdítani az egészet, ami fotyog bennem....
Azért azt nem kéne, nagyon nem kéne.

Így csak ülök és azt játszom, hogy láthatatlan vagyok. És azt, hogy ö is láthatatlan.

Tííík.....tííík....tííík.....tííík...pttyuuutaktaktaktaktaktaktaktaktak.
Ha ezt hallod Dublinban, tuti turista van a közelben, ugyanis a helyiek nem veszik figyelembe a közlekedési lámpákat. De lehet csak idegbajt kaptak a fentebbi zajtól, amit a piros illetve a zöld emberke ad ki magábnól a zebráknél. Igaz ez nem mentség arra, hogy a Kresz totális semmibevételével száguldoznak a gyalogosok (is) az utcákon. A turisták meg rászoknak erre kb. három óra alatt, úgyhogy ha szerencséd van, akkor nem fog elkapni a röhögögörcs minden átkelésnél.

Nagy elvárásokkal mentem és persze törvényszerűen csalódtam. Dublin nem rossz hely, vannak hangulatos részei és ha ott élnék meg tudnám szeretni, de nem lesz a kedvenc városom. Hangulatos kis utcácskák, a Temple Baron csodajó sétálgatni, az időjárás a szokásos hol esik, hol fúj (éljen a megfázás persze). Este palacsintát majszolok Moniéknál és északi fényt bámulok - életemben először- az ablakból. Trükkös dolog ez, mert nem lehet jól látni, ha rákoncentrálsz....de ha csak a szemed sarkából figyeled, láthatod ahogy hullámzik a piros és zöld fény a csillagok előtt.
Azt hiszem ez már csak minden csodával így van.
Másnap elbámulom az időt rézkarcok, japán metszetek, arannyal festett Koránok között, így lekésem az első buszt, és persze zuhog meg fúj a szél.v Felgyülemlett bosszúságomat majdnem a mekis kínai kislány nyakába zúdítom, de inkább csak pofákat vágok mert öt percet kell váűrni a krumplira.

Letört a robogóm jobb tükre, kéne egy új, mondja Bruce. Meg sem merem nézni mennyibe fog kerülni, és azt hiszem inkább szerzek valakit, aki meg tudja hegeszteni. De a jó hír, hogy így is tudok mászkálni vele, a törvény csak egy tükröt ír elő:) Igaz, hogy így félek kicsit, és persze zavar, így már arra is gondoltam, hogy visszakötözöm egy sállal:DDD

Megkaptam a mindenféle smseket , köszönöm, majd válaszolok ám, ha alakul bármi mobilügyben:( Egyelőre Bruce-on múlik, az meg ugye....
Hát ez van.

Kezdem azt hinni, hogy velem van a baj, nem a világgal. Mihelyt rendbejön az életem egyik része, elkezdek foglalkozni a másikkal, és újra vederben találom magam, és csak csücsülök a mélyén miközben próbálom kitalálni mi is a megoldás.
Diablozni egyszerűbb, ott csak kattogtatom az egeret és gyilkolok mindenkit, aki mozog. Hát ezért játszom.

Halloween lázban ég itt a család, az ablakokon műpókok és műpókhálók, szellemek, narancs és fekete mindenütt. Halloween-mézeskalács készül majd és a gyerkőcök itthon vannak a héten, mert no suli. Ez nem az én ünnepem, nem érzem a hangulatot a csontvázak és a huhogó elemes szellemek ellenére is.

A ház tele van, dugig, 5 gyerek, 4 felnőtt, 2 kutya, én meg a csiga. A padláson épp még nem alszik senki, de kis híján múlt:))
Holnap megyek Belfastba, főzöcskézős estére az önkéntesekkel, aztán két napra Dublinba.
Elterveztem jól, hogy majd lerobogózom, milyen jó buli is lesz, hűha...
Aztán hallottam Moni hangján a telefonban, hogy itt baj lesz, és lőn. Két perc alatt lebeszéltettem a robogásról, mondván, ha nem akarok egy teherautó és egy árok között választani, jobb ha buszozom. Így buszozom hát, mert egyik alternatíva sem tűnt vonzónak perpill. Perpill.

Nadrágot vettem, vízhatlant, túrázósat, robogóra.
Végre nem ázok szét, fagyok le, sározom össze magam és ha esetleg elesnék némivel több védelmet nyújt, mint a farmer. Csini acélszürke színe van, zsebes, alul összekapcsolható, hogy a bokára simuljon, teljesen takarja a farmert. Pöpec na.

De akkor is utálom, hogy úgy nézek ki benne, mint egy hormonzavaros hóember.

A dolgok kezdenek jobbra fordulni.
David Blair túlélt 44 napi éhezést és szereti az egész világot örökké, Tony Blair úgy néz ki, mint egy agyonmaszkírozott transzvesztita, több Blairt meg nem ismerek.

Mi az amit még tudni kell? Hogy Belfastban semmi nincs kitáblázva, ha meg ki van, akkor rosszul. Ha mégsem rosszul, akkor csak két kilométerrel a megjelölt út előtt háromszor is, nehogy rákanyarodjon szerencsétlen robogós, még véletlenül sem az autópályára. Igaz, hogy addig az út vagy ötször elágazik hatfelé, nem érdekes. És persze az autópálya előtt fél km-rel semmi racionális jelzés, így aztán abban az örömben volt este fél hétkor részem, hogy az M1es bejáratánál találtam magam. Mit csinál ilyenkor a bátor, ámde kezdő magyar robogós?
ad1:leáll
ad2: káromkodik (magyarul)
ad3: megpróbálja kitalálni, most hogyan visszafelé, aztán a leállósávban visszatolja a motort a kereszteződésig miközben csendesen kiröhogi magát a bukósisak takarásában

Ezen kívül rájöttem,
- hogy valamit nagyon rosszul csinálok a tankolásnál, mert a kallantyú kattan egyet és nem jön a benzin, így folyamatosan pumpálnom kell a fogantyút, persze ezt is röhögve, ami csak nehezíti a dolgot. Ellenben azt, hogy "number 3 please" már nagyon jól tudom mondani.
- hogy a motoron hideg van. Nagyon hideg.
- hogy a kanyarból nem befelé, kifelé kell gázt adni.
- hogy a Belfast térképem egy kanyi garast sem ér.
- hogy a tájékozódóképességem sem ér egy kanyi garast sem.
- hogy a robogó gyorsabban megy, mint ahogy gondolkozni vagyok képes.
- hogy a robogóval pöpecül meg lehet állni a járdán, míg gondolkozik az ember lánya, merre is menjen.
- hogy az írek tulajdonképpen rendesek, csak nem ismerik az indexet. Egyáltalán nem.
- hogy jobban vezetek az út bal oldalán, mint a jobbon.
- hogy szükségem lesz vízhatlan nadrágra és egy meleg dzsekire.

Hát ennyi. Amúgy meg jó hétvégém volt:)

Elköltöztünk. Még nem teljesen, a fagyasztó, a mosógép, egy-két ágy meg doboz még a régi házban, de mi már az újban. Új szoba, (szebb függöny hehehe), új konyha, keeeeeeeeeert és garázs. Meg sajgás minden tagomban, az a szétáradó fajta, amivel muszáj leülni néha, és élvezni magát az ülést pár percig, tudatában lenni azonban, hogy mindjárt fel kell állni és cipelni megint a teherautótól az emeletre dobozt, zsákot, plüssmacit, hátizsákot, tévét, ágyneműt, törölközőt, kisautót, playstationt.

Mégis jó érzés most itt ülni, fáradtan, egy külön kis lyuknyi szobában, ahová a számítógép került, és irni mindezt, miközben újszag terjeng a lakásban, a gyerekek a padláson külön kis kuckót alakítanak ki, a nagyok tévéznek egy sör mellett én meg csokit rágcsálok. Mintha ezer éve itt laknánk.
Persze a konyha még tele újságpapírral, az ebédlőasztal és a kenyér a régi házban maradt, valamint az ágyamon nincs lepedő, de a cédék a helyükön, a kutyáknak van hol aludniuk és a ruha is kinn szárad a kötélen. És jó ez így.

Battle.net down. Realm down. Online játék down. Ergo írok.
Holnap költözünk, és ennek megfelelően a fele ház dobozokban, a másik fele meg rendetlen. Én még egy koszos zoknit sem csomagoltam össze, á lá patópál:)

Megvan a jogsim. Tudom ez nem nagy hír, de ami fontosabb, hogy már van biztosításom is tegnap óta:)
Bruce csak hungarianhellsangelsnek hív és mindenáron extraóvatosságra akar rábeszélni. Nehezen viselem, bár érzem, igaza van, kell az a védődzseki meg foszforeszkálós matrica a bukósisakra. Csak idétlenül fogom érezni magam mindezzel plusz a hatalmas piros L (learner) betűvel mintha azt reklamoznám, ide figyeljetek, gyagyás vagyok, lúzer vagyok, kerüljetek el messziről. A leggázabb az, hogy tényleg veszély vagyok a vezetői társadalomra a hirtelenségemmel, a meggondolatlanságommal és a vészhelyzetbeli pillanatnyi lefagyasommal. De én majd vigyázok magamra, mások is tegyék ezt. (Igyekszem kifejleszteni némi agressziót ez ügyben, arra már rájöttem, könnyebb vezetni, ha nem azt nézed, mi a jó a másik sofőrnek.)

Amúgy gyógyulóban vagyok. Már nem nyáladzom ha nem jutok netre 8 órakor , hogy játszani tudjak. Csak idő kell, hogy újraszervezzem az életem így, hogy szabad ember lettem. Lehet nemsokára az emilekre is képes leszek válaszolni:)

Megkaptam a jogosítványom, ugráltam örömömben sozmbat reggel. Aztán kevésbé, mikor Bruce húzta a száját, hogy neki kéne hívni a biztosítót. Az új mobil sem sikerült, mert Bruce nem vehet másik előfizetést valami miatt, feltöltősre meg nem költök. Bosszúból megvettem A Diablo 2 kiegészítését, és azzal játszom, közben igyekszem valahogy visszakapcsolni a külvilágot, ahogy ez a bejegyzés is bizonyítja. De rohadt nehéz, én mondom, rohadt nehéz:(

Diablo2 üzemmód ON. Környezet OFF.
Immár négy napja non-stop.

Megvettem életem első eredeti játékprogramját. Van valami isteni érzés abban, mikor az ember egy eredeti játékról lefejti a csomagolópapírt, kinytja a dobozt, és megszemléli az eredeti CD-keyt és az eredeti CDket.
Ennek megfelelően most megyek és cseppet sem eredetien szétgyilkolom az agyamat a battle.neten:D

Fura elképzelni azokat az emberkéket, akikkel csak neten találkoztam, szerencsésebb esetben képet láttam róluk..vagy azt sem.
És akkor jön egy olyan helyzet, hogy mesélik, mi történik most köröttük, és én ott találom magam, bekukucskálva mások életébe, egy teljesen, totálisan különböző életbe, és megpróbálom felfogni, ami ott történik. Persze hogy nem megy.
Nekem csak két vekni kenyerem született ma. Másnak pici lánya tegnap.

A húgom megörvendeztetett mindenféle ágyneművel. Képen. Van jegesmedvés-ölelkezős az északi sarkon, afrikaiszavannás, trópusipálmafás-szigetes, ugrálódelfines, tündibündikiskutyás. Épp belemerültem volna ama töprengésbe, hogy ki a rák feküszik bele az ilyen giccstömegbe esténként, mikor eszembe jutott az ágynemű, amiből kikászálódtam ma reggel. Starwarsos.

Izé:D

Google
Searched the web for milliárd.
Results 1 - 10 of about 112,000. Search took 0.05 seconds.

Searched the web for miliárd.
Results 1 - 10 of about 12,800. Search took 0.15 seconds.

A milliárdot két l-el írjuk:)

Összeszedtem magam mára, meggyőzettem, hogy igenis beszélnem kell Bruce-szal arról, mi a bajom, mert gőze sincs, hogy mi folyik bennem, csak azt látja, hogy egész nap nem csinálok semmit, pizsamában ülök délig és nem vigyorgok a viccein.
Szóval leültem és elhabogtam, mi van. Mit érzek és miért. És hogy nem tudok változtatni rajta, bármennyire is próbálok, és tudom, hogy lesz jobb, amint mehetek, de az később van, nem most. És hogy feleslegesnek érzem magam, hogy haszontalannak és kétbalkezesnek, aki mindent elront, aki körött dől a világ és a kristályváza.
Nem mondott minderre semmi különöset. "Csak" három mondattal megnyugtatott.
És most jobb.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem bőgtem egy sort, mikor már húsz perces késésben voltam a bébiszittelésből, és még mindig a táborban keringtem, próbálva kideríteni, hova is kéne mennem, mert az utca nevét nem értettem jól. Térkép meg mint olyan nem létezik, és rajzolni sem lehet, merthogy ez egy katonai ojjektum ugyebár, és nehogymán a gaz írek megtudják hol van a játszótér meg a bowlingterem:)
[Csak zárójelben teszem hozzá, hogy miután bejártam a fél tábort, hazajöttem, telefonáltam egy sort, telefonáltak nekem egy sort, sikerült kideríteni hogy egy percre laknak, a házsor másik felén.]

Próbáltam hívni az önkénteseket Belfastban, de nem érnek rá, kirándulni mennek. Pedig találkozhattunk volna hétvégén, sebaj talán jövő héten. Addig meg már kibírom, épp kenyérsütés projektbe kezdek holnap, mint utolsó szalmaszál.
Csak mi a fenét csinál az ember, amíg a kenyér dagad??
Valami macerásabb kéne.

Már csak max. 7 nap a jogsiig.

Kitöltöttem.
23 pont, súlyos.
Hát ez jó:/

Kétórás hardcore zokogásból mindenmindegy közönybe zökkentem.
Ez vajon fejlődés vagy visszaesés?

Megosztom a világgal felettébb magvas gondolataim egyikét.

Baromira unatkozom.

Hát.
Ez van.

Nézegetem egy ideje, nap mint nap. Más megnézi egyszer, "Hm, érdekes", gondolja, aztán elfelejti. Én meg vissza-visszajárok, félpercenként frissítek és figyelem, hogy kúszik a világos sáv balra és végre először pontosan értem miért és hogyan, időzónák és dátumválasztó, hurrá.

De a varázs nem ez. Ülni és frissíteni, és tudni, hogy a fények embereket rejtenek, utcákat és lámpákat, ott van mint a hat milliárd a térképen, épp fogat mos, alszik, felkel, munkába indul, főz, gyilkol, szeretkezik, ablakot pucol, kocsit vezet, megszületik vagy meghal, megszúrja az ujját, szálkába lép, csalódik, üvölt, simogat és rugdos.
Vagy épp blogot ír.

Vannak pillanatok, amikor kiesel a saját tér-idö kontinuumodból és mikor visszatérsz fejjel elöre landolsz. És tudod, hogy miközben más dimenziókban kóricáltál, elvesztettél itt valamit, ami jobban fáj, mint az esés.

Ehhez elég egy levél.
Egy levél egy bekezdése.
Egy bekezdés egy sora.

Borzasztóan ideje lenne hazamennem.

Van egy álmom.
Kelkáposztaszagú konyhában főzöm a vasárnapi húslevest azon aggódva, hogy holnap megint kezdődik a munka és bunkó a főnök, ezenközben két gyerek ricsajozik köröttem, a férjem meg sörözik a tévé előtt. Aggódom a gázszámla miatt, rozsdásodik a kocsi alváza és idén sem megyünk nyaralni, mert tapétáztunk. A szomszéd felkopog, mert a gyerkőcök dübörögnek, én meg megkérdezem magamtól, mi lett az álmaimmal, az önállóságommal, a tervemmel, hogy színésznő leszek, és fodrász, vadakat terelő juhász.....
Mi lett Új-Zélanddal, a Fujijamával, a Chichén Itzával, az egyiptomi piramisokkal?

Aztán felébredek és elhatározom nem leszek egészen kicsi kispolgár, én nem.
Én erős leszek és elmenekülök. Megmenekülök.

Na persze.

Tud valaki egy jó húslevesreceptet?

Borzasztó érzés vett körbe, ijesztő és hideg.
Valamit nagyon elrontottam nemrég,
valami vakvágányra siklott,
valami elveszett,
valami helyrehozhatatlan, megtalálhatatlan.

Arcon ütött a lehetőség, most először,
hogy nem több, napról napra kevesebb leszek.

Költözünk. Nem most, majd. Nem messze, a tábor másik felére.
Közelebb lesz a bolt, a suli, és a kapu. Messzebb a kutyafuttató terep és kerítés.
Nagyobb szobám lesz, nagyobb kert, nagyobb ház. (Több takarítanivaló, jut eszembe, és hallom anyut ebben a fél mondatban.)

Pakolni és pakolni, bedobozolni, pakolni, kidobozolni, pakolni, helyet keresni, törölni, pakolni újra s pihenni, átrendezni, fejcsóválni, kitalálni, eltalálni, felsikálni és leülni.

Azt hiszem, szeretni fogom:)

"........
A hangját majd akkor temetik,
amikor engem."

(Weöres)

Nem tudok kenyeret sütni. Vagy a recept rossz.
Azt hiszem a recept rossz.

Két napja négycentis müanyag szörnyikéket (á lá Nyolcadik utas....) festek. Jobban leköt mint a tévé, az internet és az olvasás, és még türelmem is van hozzá, pedig azt hittem nincs. A kötésbe belegabalyodtam két sor után, a horgolás mindig is titok maradt, a stoppolást két perc után meguntam. Ennek ellenére lehet mégiscsak pepecselö vénasszony lesz belölem:))

Ma kipróbálom a soda bread (nem vállalkozom a magyarra fordítással, a "szódabikarbónás kenyérféle" a legjobb tippem, de az nem jelent sokat, ugye?:) receptjét, amihez két napja savanyítom a tejet a bojler mellett, a családfö enyhe röhögését kiváltva ezzel. Már sokadszorra jegyezte meg, hogy a magyarok furcsa népség, én meg visszavágtam, hogy nézd már, egy örült skót beszél:)

Tegnap nem késtem angolról és a beadott házimra is jó értékelést kaptam (nem jegyet, - mondta a bácsi - hogy ne bártortalanítson el minket). Nem szeretem a tanárbácsit, habár igyekszik érdekessé tenni az órát, sokat vigyorog és viccelödik. Nekem kicsit túl sokat is, eröltettetnek érzem. Az a fajta, akit nem szeretnék közelebbröl megismerni, és ehhez tartom magam.

Ma postásbácsi meghozta az útlevelem, és max. tíz napot ígérnek az ügyintézök a mellékelt levélkén. Lesett az állam
a) hogy az ügyintézés ilyen gyors és udvarias
b) hogy a posta ilyen gyors.

Embörök, én mondom, messze vagyunk mi még Ejrópától.

A ma történései:

Láttam egy bazi nagy
szürkészöld
katonai repülőt,
aminek nem volt ablaka,
fellszállni
teregetés közben.

És ezzel el is ment a nap.

Ha nem ültél még 24 évesen, jeles matekérettségivel és négy félév ilyen-olyan egyetemi matektanulás után egy esős hétfő este két órát egy olyan teremben, ahol a legveszélyesebb feladat a 1234/9 volt, és a legérthetetlenebb szó egy elírt "prime number", akkor nem tudod, mi az unalom.

Reggel tíz óra hét perc, két teleírt A4-es lappal a kezemben telefonálásba kezdek. Délután 17 óra 5 perc, leteszem a telefon és várom, hogy EU tagok legyünk.
48 hívott biztosítóból kb. 32 nem foglalkozik Észak-Írországgal, mert túl nagy a kockázat, 25 nem biztosít robogót, 47 nem vesz figyelembe nem UK jogosítványt, 12-nek nem értem az akcentusát, 8 nem érti az én akcentusomat. 21 autónak, 2 háznak, 1 UFÓnak érti a robogót. 3 megkérdezi Magyarország az EU tagja-e, 34 olyan tréningnapot ír elö, ami csak Angliában, Velszben és Skóciában létezik, 43 csak full érvényes UK jogosítványt fogad el.
Olyan metszet nincs, amely engem biztosítana, egy 24 éves lányt, egy évre, 7 éves magyar jogsival.

Ellenben 16 éves kölköket, 29 font befizetése, és némi papírmunka után biztosít, még akkor is ha a gyerk?c életében nem ült biciklin, és robogót is csak rajzfilmben látott. Úgyhogy most papírmunkázok és 29 fontozok én is, amit mellesleg Provisional Licence-nek hívnak itt, és két évig érvényes, autóra is.
Nem értem, hogy mitöl tudok biztonságosabban vezetni egy papírtól, amihez még egy kifestökönyvet sem kell kitöltenem, hogy bebizonyítsam, ismerem a különbséget a piros és a zöld között, de ha egyszere ök azt mondják, akkor így van és kész. Ök az okosok, én meg csak egy papírtöltögetö, jövöbeli Prov.Lic. tulaj:]

Tegnap este hét órányi tévé előtt ücsörgéssel megkerestem a heti zsebpénzem felét.
Két perc alatt a szívembe lopták magukat, igaz, a kissrác nagy kópé, a kölyökkutya meg hiperaktív volt.
Ennyi vajon elég ahhoz, hogy nehezen találjanak bébiszittert melléjük?

Tévedtem az előbb.
Felhívtam az öcsémet, hogy beszámoljak a nagy hírről, de éreztem, hogy fura a hangja. Azt hittem megzavartam valamiben. Aztán nagy nehezen kinyögte.

Meghalt a keresztapám.
Régóta csak kis részt foglalt az életemben, nagyon kicsit. Túl kicsit.
De ez nem jelenti azt, hogy nem fog hiányozni.

Ha nem kell a robogó, visszakapom keresztaput?

Mára már a sírás is megvolt, a szobámban, elkeseredetten. Connor félve kopogott be a szobámba, hogy az apja hív.
Egy szürke Honda robogó várt az udvaron.
Ergo épp használati utasításolvasás és ugrabugrálás van felém:)
Na meg fülig érő vigyor:)

Iszonyúak ezek a kedélyhullámzások, ma megint magam alatt vagyok. Valszín ez köszönhető annak, hogy semmi esélyem, hogy a jövő héten már suliba menjek, vagy akár csak találkozhassam a táboron kívüli élő emberrel.
Ohne robogó.

G. barátnőm Milánóba indul mindjárt, én meg irigykedem és nosztalgiázom. Egy évig éltem ott, és bármikor visszamennék. Más világ, minden város más világ.

Annyira de annyira szeretnék utazni, belezizzenni abba, amit az okosok kulturális sokknak neveznek és lassan átvenni a hely ritmusát, a város ízét, az emberek stílusát, az ételeket, az esőt, a napot, ülni a buszon vagy egy parkban, és csak bámulni mindazt, ami köröttem van.

De túl öreg vagyok, túl gyáva, és túl kispénzű.

Hihihihi. Kitaláltam, hogy jövő nyáron Londonban fogok élni. Mert azt ki kell próbálni.
Ááááá...most tök örülök magamnak:))

Most az van, hogy ülök itt a feldíszitett ebédlőben, méteres lufik és happybirthday díszek lógnak a falakról, tele konfettivel a szőnyeg és csokis papírtányérral az asztal. Szülinap.

Pont lemaradtam róla, pedig volt készítve nekem papírpohár, papírtányér, papírcsákó és papírduda is, de én inkább angolórára mentem. Megtanultam hogy kell aktívan olvasni és hogy nem szabad összekeverni a they're és a their leírását, beadtam az utolsó pillanatban megírt házimat, de legfőképp persze elkéstem. Dolgozatról. Ott próbáltam összeszerelni az asztalt, mint egy béna Piroska, akinek kosár helyett fekete hátizsák lóg a karjáról, míg a tanár bácsi zordon Farkasként meredt rám a szemüvege mögül, a többiek meg egyszerűen csak bámulták a kapkodó szerencsétlenkedésemet. Aztán kaptam egy kérdést, és persze hogy értettem miről olvastunk, de hát a nevem hallatán lefagytam és mondtam négy szót. Aztán hogy javuljon a megítélésem még hozzáraktam kettőt. Hazafelé, az esőben bandukolva barokk körmondatokat szerkesztettem angolul játszi könnyedséggel a témáról, de késő. Jövő héten én leszek az első a teremben és valami "Felettébb Komoly és Mélyenszántó Irodalmi Mű"be bújva fogom várni a tanárbácsit.
Optimizmus;)

Hazajöttem, bevágtam a félretett vacsit, a tányérnyi tortát, örültem, hogy azt mondják, hogy kár, hogy kihagytam az estét. Két felnőtt, három gyerek, két kutya és egy csiga zsibong a lakásban és ettől jólesően összesűrűsödik a meleg a gyomrom körül. Mert otthon vagyok. És ez jó.

Azt hiszem ma volt a mélypont, pontosan akkor, mikor a negyedik fotópapírt cseszte el a nyomtató, miután kifogyott a színes patron, leöntöttem magam narancslével és a kutya ugrált rajtam, hogy vigyem sétálni. Mindezt úgy, hogy Bruce-nak holnap szülinapja vagyon és én fényképet eszeltem szülinapi ajándokul. Csendesen sikítozva próbáltam a humorost oldalt észrevenni, azonban a helyzetnek egy cseppnyi humoros oldala sem volt, így csak hasonlóan csendesen magamba borultam a tévé elött és azon tünödtem, mennyi az esélye annak, hogy egy tábor közepén találok olyan helyet, ahogy digitális fotókat nyomtathatnék. Aztán inkább kinyomtattam fekete-fehérben, répát reszeltem a vacsihoz, ledisznóztam a Jaspert, aki ellopta az ebédem és bosszúból nem vittem magammal a postára.

Aztán megjött Bruce, aki holnap 38 lesz, és fél perc múlva mosolyogtam. Mert muszáj volt.
Nem tudom, hogy csinálja, komolyan nem tudom. Láttam én már komolynak, dühösnek, idegesnek...de rosszkedv?nek sose. Még akkor is csak bosszankodva itta le magát, mikor rossz benzint tankolt a szeme fényébe és így két hétig nélkülöznie kellett a motorozást.
Hazajön és kisüt a nap, még a gyerekek is megváltoznak.
Ez most nem úgy hangzik, mintha szerelmes lennék, ugye?:))
Egyszerüen csak nagyon szeretem ezt az embert, felnézek rá, hasonlítani szeretnék rá, tisztelem, bár látom, messze nem tökéletes. Söt!:)

De ha minden igaz pénteken megjön a robogóm. Kifejtettem neki, hogy eröteljesen szkeptikus vagyok ez ügyben, de a válasz csak annyi volt, majd meglátom. Mindenesetre bemutattam, hogy milyen szintü tikkelést fogok kifejteni, ha még egy héten keresztül nyolctól fél négyig választhatok a tévé, a monitor valamint a köldököm bámulása között.
Azt hiszem jön pénteken az a motor:)

Gyűlölök.
Itt és most.
Lenni.

Hazajött a bácsi. És ez jó. Ismét meleg van a lakásban, nevetés, és otthonérzés.
Hozott sok fényképet, szobrokat, antilopbórrel bevont dobot, nyakláncokat, falándzsát, képeslapot.
Én egy cápafog-nyakláénccal gazdagodtam. Meg egy történettel.

A Strachan családban hagyomány katonáskodni. Bruce apja is volt katona, a nagyapja is, meg egyáb felmenői. Többek között valamelyik déd-ük-akármi nagybácsija, úgy 1900 tájékán, akit Dél-Afrikába vezényeltek. Gibraltárnál megállt a hajó, az ős zsebre tett egy kavicsot, és a hónapok alatt, míg a tengeren hánykolódtak egy bibliát faragott belőle. Fél gyufásdoboznyi, könyv alakú kődarab, kereszttel az oldalán, azóta minden katonát elkísért a családban, megjárta a fél világot Hong-kongtól Boszniáig. Most kirándult egyet azon a csatatéren, ahol már járt egyszer. Úgy száz éve. Történelemmorzsa.

Végigpötyögtem ezt, csak kíváncsiságból.
Nem jött ki más, amit eddig is tudtam, szinte minden érdekel. Nálam valahogy kimaradt az érdeklődési körök szűkülése tinédzserkorban, szeretnék mindenhez érteni, de a polihisztorok kora elmúlt. Így maradok az az emberfajta, aki ért mindenhez egy kicsit, de semmiben nem kiemelkedő. Értsd: nem ért semmihez.

Biztató kilátás.

Az ember azt hinné, hogy egy távcsö baromira egyszerüen müködik, belenéz az egyik végén az ember és voilá, integet a Marsnak, aki épp közel áll a Földhöz, így ilyen tiszta éjeken, mint a mai közelröl lehet csodálni. Lehet. Ne.

Általában büszke vagyok a gyors észjárásomra, és addig eröltetek valamit, amíg össze nem jön. Mostanság azonban sürüm be-bevillan valami. 28 nap, sandrabullocknéni, nyakában a tábla: "Confront me if I don't ask for help."

Valaki segítsen légy szíves, hogy a francba müködik egy távcsö????

Körémzáródott a fal. Megint a házban ülök egész nap, bámulom a fákat, amik a szögesdrótkerítést rejtik. Olvasok kilencszáz oldalakat, de nem szórakoztat, csak menekülni segít. Rajongok filmért, zenéért, addig is elfoglalom magam.

Mesélek. Pont egy hete bébiszittelni voltam, fiatal pár, nemrég költöztek ide. Mosolygós anyuka, szimpatikus apuka, egy közel kétéves alvó kislány. Könnyed csevegés az este előtt/után. A végén szívélyes invitálás az anyukától, hívjam fel amikor csak akarom, megihatnánk együtt egy teát, neki sincs kocsija, és néha egyedül érzi magát a picivel.
Vasárnap túl korán lett volna felhívni, hétfőn elfelejtettem, kedden nem vette fel, szerdán mégsem, csütörtökön majd, péntek nem jó, szombat mégis hétvége.

Hétfö délben jön meg a bácsi Dél-Afrikából, kedd estig adok magamnak időt, hogy ütemtervet készítsek és lebontsam a falat.
A kerítés meg nem az én hatásköröm.

Nem mondhatja senki, hogy nem hoztam a formám.
Alighogy befejeztem az alábbi sirámot, rápillantottam az órára, és tudtam, semmi nem menthet meg a késéstöl.
Shit, shit, shit.
A könyvtár felé kapkodtam a lábam a vállamról lógó táskával és igyekeztem a félig kopott körömlakkot ledörzsölni az acetonos vattával, merthogy az elsö benyomás milyen fontos.
Már mindenki benn ült. Shit. Shitshitshit.
Is this the English class? - kérdezem sután, miközben persze mindenki engem bámul én meg igyekszem feltünés nélkül zsebre gyürni az acetonos vattát, és kikapcsolni a discmant.

You must be Miss V. - mondja a tanárbácsi iszonyat északír kiejtéssel, és még mindenki engem bámul.
Megspórolom a keresztnevem betüzését azzal, hogy same as V. just with an a at the end, összeszerelem a saját íróasztalom /közepes csörgéssel/, összeszedem a táskámból kiesett mobiltelefont, ceruzát, szétgurult aprópénzt és igyekszem nem az osztály idiótájának érezni magam. No nem mintha menne. Mert persze mindenki engem bámul.

Vizsga, mondja a bácsi és szétosztja a lapot én meg csak mosolygok, mikor valami megjegyzést motyog oda. Nem értem mit mondasz, de majdcsak lesz valami - gondolom, miközben átfutom a májusi vizsga rövid leírását és azokat a problémákat, amik a legtöbb gondot okozzák az angol anyanyelvüeknek.
Nos, lehet hogy gondom van néha, miszerint muszáj vagy muszály és minél vagy minnél, ellenben sosem okozott problémát, hogy two, to, too esetleg there, their vagy they're.

Lehet 24 évesen mégis csak leérettségizek angolból, angol szabályok szerint???:D

Jaj.
Jajjajjajjajjajjajjajjajjjajj. Jajjaj. Jaj.
Harminchat perc múlva kezdődik az első angolórám. Az első itteni érettségire felkészító angolórám, itt a táborban, ahova a múlt héten jelentkeztem, felettébb könnyelműen. Kitaláltam, milyen jó is lesz nekem, majd használom az agyamat, meg különböző embereket látok, így eme meggondolatlan prodzsekt keretében beiratkoztam.
Most meg rámtört a szokásos elsőalkalomvadidegenekközöttakikismerikegymást érzés, súlyosbítva azzal a tudattal, hogy ez esetben a vadidegenek és közöttem lévő hasonlóság ama tényre korlátozódik, hogy átestünk a zigótaállapoton és a pubertáson.
Érzem, mindenki engem fog bámulni, és azt fogják gondolni mit keres ez a barbár dagadt lány itt, aki még angolul sem tud, joga sincs itt lenni, és különben is, mit képzel ez magáról??

Gondolkodjunk pozitívan: ha ezt túlélem, már egy atomvillanás sem árthat.

Megérkezett az az idö, amikor az ember értékelni kezdi a reggeli forró zuhany alatti ötperceket, a hajszárítót, a vízforraló susogását, reggel gyapjúzoknit, kényelmes mackót húz farmer helyett, és a teásbögrét simogatja az olvasólámpa fényében.

Azért a fejemet rá, hogyha Petöfit itt éri az ösz akár egyszer is, ugyan nem írt volna olyan baromságot, hogy: "szeretem, de szeretem":))))

A földön fekszem, a tejeskávé színü padlószönyeg az arcomba nyomódik, a hi-fiböl bársonyos nöi hangon Bridget Jones naplója szól. Ég a villany, zavar most a fény, de annyira jó itt a földön, érezni a súlyomat, nem elterülni, nem elengedni magam teljesen, csak feküdni, hallgatni a hangot és nem gondolni semmire. A skótkockás kendöt babrálom, kihúzok egy zöld szálat és a csuklóm köré tekerem, észreveszem az ágy lábán a ragasztószalagot, elkezdem lefejteni. Benézek az asztal alá, prospektusok, könyvek, nejlonszatyrok, hozzáérek a tárgyakhoz, valószínűtlen a szobám, mintha most látnám elöször, ismerkedem a dolgokkal. A mécses hunyorogni kezd az asztalon, az ablakot is be kéne csukni, hideg van. Feltápászkodom. Fura két lábon állni, hirtelen eltünt a biztonság, amit a földön fekvés adott, visszasimulnék a padlóhoz. Egy kattintás, egy mozdulat, lefekszem újra, aztán hirtelen ötlettel az ágy alá préselem magam.

Próbálnám leírni mit éreztem, de nem megy. Nem történt velem semmi különös tegnap este (dehogy, csak a világom fordult ki magából egy picit átadva a helyét valami álomszerű valóságnak), végül is elintézhetném annyival, hogy bridgetjonesdiaryt hallgattam az ágy alatt a sötétben a macimat magamhoz szorítva (de te tudod, hogy ez nem igaz, tudod, ugye?), aztán majdnem ott aludtam el, mert annyira különösen éreztem magam, mint amikor nyolcévesen bebújtam a szekrénybe, Alizt játszottam Tükörországból, és tündérekkel meg egerekkel beszélgettem a ruhák között.

Felébredtem, lezuhanyoztam, és szépnek találtam magam. Aztán másodszor is a tükörbe néztem, és megpróbáltam szemfestékkel kendőzni a plusz negyvenöt kilómat.

A mai nap tanulságai:

- Ha arachofóbiás vagy ne menj szedret szedni.
- Ha a szedret jobban szereted, mint amennyire a pókokat utálod, akkor legalább egy botot vigyél magaddal.
- A pókhálók és a pókok mérete nem egyenesen arányos. Cseppet sem.
- Még ha arccal másztál is bele a legnagyobb keresztespókhálóba ne kezdj el sikítozni, mert a magaddal vitt kutya bevadul.
- Az esti gyakorlatozó egység tuti akkor fut el a kutyasétáltató terep mellett, mikor egyszerre egyensúlyozod a szederrel teli tálat a metszőfogaid között, jobb és bal kezed kisujjával (mert az még nem lila) próbálod magadra applikálni a kutya által félig lerángatott farmert miközben reménykedsz, hogy senkinek nem volt ideje a narancssárga virágos bugyidban gyönyörködni és igyekszel nem szívrohamot kapni a hajadról himbálózó hüvelyknyi keresztespók láttán, valamint bedőlni a melletted lévő csalánágyásba.
- A szederevés közbeni első megtalált fehér féreg után nem ajánlott azon gondolkozni, vajon hány fel nem derített kukacot rágott szét az ember.
- A szederlé tartósabb és jobban fed, mint a Kallos körömlakk.

Itt ülök hajnal fél kettőkor, bridgetjones filmzenét hallgatok, colinfirth szeméről ábrándozom és janeausten regényt olvasok online. Imádom ezt a tizenötévesvagyokújra-érzést, ami csak úgy rámtört ma éjjel, és igyekszem meggyőzni magam, hogy nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy huszonéves létemre filmsztárról készülök álmodni.
De nem mondhatni, hogy nem élvezem:))