Holnap reggel. 6:30-kor száll fel a gép elvileg.
Furcsa, nagyon, mert ma nem volt a "jajjvalamivégetérjajjdeszomorújajjnemleszsosetöbbetilyen" érzésem, pedig vártam, készültem rá, gyűjtöttem a könnyeket. De nem jött. Én meg szokásos módon megmakacsoltam magam és azt gondoltam: ígyjártál.

Ígyjártam.

Azért is furcsa volt mert Linkin parkot dúdolgattam mind a két alkalommal ma, mikor Belfastba motoroztam, és igyekeztem csak félig lefagyni a robogóról (eredmény még nicns azóta nem olvadtam ki).

"I tried so hard and got so far,
But in the end,
It doesn't even matter"

Brettnek folyt a könnye mikor búcsúztunk, és úgy szorított, mintha sosem akarna engedni.
Connor tűrte hogy megöleljem és laza fiút játszott. De a végén még megkért, utoljára küldjem el fogat mosni. Hogy utoljára rámmorranhasson.

Utoljára még eltévedtem Belfastban a Shankill és a Falls roadra pedig pont azon gondolkoztam odafelé, hogy le sem fényképeztem a muralokat. Meg a Queenst sem. És még mennyi mindent. Mennyit fogok elfelejteni ebből az évből? Mennyit kaptam? Mennyit veszítettem? Ki fogja a mérleget elkészíteni? És mikor?

Valahogy remélem, hogy nem kell mindettől búcsúznom még, egy hét kevés volt, hogy felfogjam.
De érzem, jobb lenne otthon maradni.

Visszavittem a könyveket ma, letöröltem a fájljaimat a gépről, elraktam az utolsó dolgot is.
Nyomom sem marad talán.
És ez minden, csak nem jó érzés.