Ma felmondtam a munkahelyemen, ami nem esett olyan jól, mintha mondjuk fél év múlva tettem volna, de azt hiszem sok hajtépéstől megspórolt.
Az új munka meg sokfelelőségesen és kevésszabadidősen hangzik, kihívás meg egyéb elcsépelt szavak.

Amúgy meg?
Amúgy meg szerelmes vagyok.

Ő komolyan gondolja én meg nem tudom hogy gondolom. Egyelőre csak ijedek nap mint nap.
Három nap alatt felborulhat az ember bejáratott kis élete.
Azért jó:)

Van az a dolog a kívánságokkal, meg vigyázni, hogy ki mit hogyan mert még megtörténik.
Én most csak kapkodom a fejem, mert hát most jó épp (egy hete még nem volt az).

És már csak két icipicit szeretnék ha még lehet.
Legyen már nyaralásos.
Maradjon így az öcsém.

De ha a csak a második teljesül én ígérem kivárom a júliust magamtól.

az a baj a tréninghetekkel, hogy nem tudom a lelkesedés a sajátom-e avagy csak kölcsönzött. dolgozni akarok de egyelőre csak unatkozom

hajrá én!

Igen. Nem. Igen. Nem. Jó. Rossz.
Hová tűnt mindenki?

Tényleg élveztem a 3 hónap semmittevést itthon. Úgy néz ki ma elfogadok egy állásajánlatot.
Úgy néz ki megérte várni. Tényleg.

Ahogy már válaszok is vannak nem csak kérdések és sóhajok félni kezdtem és hirtelen méginkább egyedül éreztem magam.

Tegnap egy közel egy éves kislánnyal pakoltunk könyveket le és fel a polcról. Ő a "le" részében jeleskedett persze miközben próbált valamit magyarázni de a "ba" nekem csak "ba". Azt hiszem neki lesz muszáj megtanulni magyarul, én szimplán hülye vagyok a babanyelvhez.

Ma reggel a buszon a mellettem ülő fickó közhelyeket dobált egy lányra, aki néha hümmögött és közhelyeket dobált vissza. Azt hiszem mind a ketten megkönnyebbülten szálltunk le.

Tulajdonképpen a jó reggeleket Demszkynek köszönhetem, aki feltúratott mindent a körtér környékén (miközben bennfentes információ szerint se pénz, se terv, se semmi nincs kész ahhoz, hogy azt be lehessen fejezni, gyakorlatilag pár munkás lézen a falak mögött), ezzel arra kényszerítve, hogy reggel a Kosztolányin átszálljak. Átsétálni a parkon a Feneketlen tó mellett csípősen hűvös napsütésben és mindenféle gondolatokat toszigálni ide-oda nem rossz kezdés egy napnak.

Már csak 25 nap és munkanélküli leszek. Alig várom.

Egy hete felmondtam a munkahelyemen.
Ma reggel sírógörcs jött rám a gondolattól, hogy be kell mennem dolgozni.
Ez a fasza helyzet.

Kicsinek érzem magam, mellőzöttnek és semmire sem jónak. Ülök a fotelban és a sírás kerülget, miközben próbálok utánajárni, hogy vajon mi okozta ezt, de nem jutok mélyre, csak a felszínt kapargatom. Félek, hogy magam előtt is szégyenkeznék, ha mégis.

Mert most egyszerűen csak élvezem ami történik köröttem és nem rágódom rajta.
És ez jó így.

Reggel felnéztem a villamoson és hiába kerestem a tükörképem az üvegben.
Láthatatlan lány lettem.

Ülni a jólesően hideg szélben, dideregni egy padon a kedvesre várva aki fűtött busszal érkezik, de nem leszáll, hanem én szállok fel hozzá és ő vezet, aztán odajön, átölel, mosolyog és az üres buszon csókolózunk a Batthyány tér szeme láttára.

Aztán sokat-sokat beszélni még reptéren csücsülő barátnővel telefonon, akivel hiányzós rég nem, döcögni a villamoson hazafelé és nézni az embereket.

Nevetni hárman a konyhában (konyhánkban) míg az öcsém főzni tanul és aztán megcukrozza-tejfölözi a lekváros derelyét.

Jó dolgok ezek. Szívmelengetően jók.

Tényleg ilyen pocsék az életem vagy csak én érzem annak?
Nem mintha nagy lenne a különbség.

A mai napra két jó dolog jutott:

Egyik az, ahogy a Petőfi rádióban az időjárásmondó néni puhán kimondja a záporok szót.
A másikat még versenyeztetem.

Én mondom, sose bízz a lófejű orvosokban.
Pláne ha a magánrendelőjük folyosóját szőke, doktornőnek álcázott cerberussal őriztetik és a szemükben dollárjelek pörögnek.
Nekem egy ötezresbe került az infó, nektek ingyen adom tovább.

Menekülnék, de nincs hova.
Nincs hova.
Hova.

Nyilván sütit sütök. Mi mást is csinálhatna az ember szerda fél éjfélkor egy viszonylag döglesztő ide-oda utazós rohanós nap estéjén, minthogy éjbe hajlóan csokletcsipkukit süt, mert ez gyorsan kész van és nem lehet elbarmolni.

Persze rájön az ember rögtön, hogy mégse a tojást kellett volna összekeverni a cukorral, hanem a margarint, de mindez persze már nem segít az ökölnyi margarindarabokon, amik kellemesen ellubickolnak a cukros tojásmézgában.
Mit van mit tenni, adjunk hozzá egy kis fahéjat, vaníliás cukrot de mindenképp felejtsük ki az első adagból az apróra vágott csokit. Közben természetesen próbáljunk visszaemlékezni, hogy két éve, mikor utoljára sütöttük ezt akkor is kiskanállal kellett-e vajh rákenni a kivajazatlan tepsire a természetellenesen nyúlós-ragadós masszát.

Picit kapassuk oda, mert ha megfeketedik a dupla adag cukor, amit véletlen beleöntöttünk, akkor máris rá lehet fogni az ezeréves sütőre az egész hóbelevancot és a szemétbe zúdíthatjuk (vagy bevihetjük a munkahelyre nekik úgyis mindegy alapon).
Aztán keljünk reggel ötkor, hogy az unalmas ámde mindig működő meggyes piskótát összedobjuk.

Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Minden rendeződni látszik. A görcsös félelem elmúlt mire találkoztunk és a három testvér kismalac elindult lakást nézni magának.
Az első ház nem volt jó, mert beázott szalmából volt és a farkas elfújta volna.
A második ház nem volt jó, mert romos volt fából volt és a farkas elfújta volna.
A harmadik ház pont jó volt, napos ebédlővel téglából volt így a farkas nem tudta elfújni.
Remélem ebből a meséből senki nem jön ki leforrázottan.

Nem akarom,
de nem is futok (előle).
Azért eljátszom a mi-lenne-ha gondolattal.

Hiába áruljuk öt éve a házat, mikor két hét alatt vevő lett,
lerakta a foglalót és ha minden igaz
két hónap múlva költözünk,
MINDENKI,
anyuék Piripócs mellé,
mi meg hárman közösen egy panelba,
ahogy az eredeti terv megszületett,
pont úgy,
de akkor még nem volt az öcsém egy
kezelhetetlen,
önfejű,
önző alak,
akire érzelmileg nem lehet hatni,
így hát a PÉNZzel kellene majd próbálkoznom,
közben lelkiismeretfurdalásom van,
hogy hát de az öcsém mégiscsak,
nem nekem kéne segíteni neki,
de vajon az a segítség, ha arra terelem, amerre szerintem jó neki, meg amerre a társadalom kívánja,
vagy amit ő tart most jónak, élni bele a semmibe nagy ÖNZŐen és éjjel egyor ellopni az egynapos, kétmilliós kocsit a családi kincset miután összetörte a régit előtte egy hónapja.
Hogy is van ez?

Anyukám
alig alszik és
naponta sír,
27 éve él ott és
hát a húgom is,
mióta megszületett,
nekünk sem lesz hova HAZAmenni,
hát milyen már eladni azt,
ahol sajátkezűleg csiszoltuk a konyhában a lambériát és
véstük a szobákban a vezetékek helyét
meg hát apunak ez szó szerint ÉLETe munkája,
a libatereléses nyomorgós semmiből lett
két házra/lakásra elég,
hát hogy is érthetném meg ÉN őt,
öcsém meg persze meg se próbálja.

De hát most mi lesz,
én elköltöztem de utánamnyúlnak,
hosszúkezű anyu, apu,
SEGÍTSÉG kell és
én mint repedt nyelv egy ósdi mérlegen
próbálom tartani a családom,
dimanikus egyensúly így hívják,
agyvérzés és idegösszeroppanás között
kétnaponta zúdulnak a MILLIÓK és a könnyek,
nem nem görcsölök csak hát sok és
PONT mikor az én kicsi szelet földem épp felhőtlen lenne
azért oda lehet bújnom egy szakadt cippzáras kabáthoz,
de nekem így is elég,
csak lehessek én egy icipicit KICSI, míg a másik a NAGY.

De mire kellek megnövök ígérem.