Nyilván sütit sütök. Mi mást is csinálhatna az ember szerda fél éjfélkor egy viszonylag döglesztő ide-oda utazós rohanós nap estéjén, minthogy éjbe hajlóan csokletcsipkukit süt, mert ez gyorsan kész van és nem lehet elbarmolni.

Persze rájön az ember rögtön, hogy mégse a tojást kellett volna összekeverni a cukorral, hanem a margarint, de mindez persze már nem segít az ökölnyi margarindarabokon, amik kellemesen ellubickolnak a cukros tojásmézgában.
Mit van mit tenni, adjunk hozzá egy kis fahéjat, vaníliás cukrot de mindenképp felejtsük ki az első adagból az apróra vágott csokit. Közben természetesen próbáljunk visszaemlékezni, hogy két éve, mikor utoljára sütöttük ezt akkor is kiskanállal kellett-e vajh rákenni a kivajazatlan tepsire a természetellenesen nyúlós-ragadós masszát.

Picit kapassuk oda, mert ha megfeketedik a dupla adag cukor, amit véletlen beleöntöttünk, akkor máris rá lehet fogni az ezeréves sütőre az egész hóbelevancot és a szemétbe zúdíthatjuk (vagy bevihetjük a munkahelyre nekik úgyis mindegy alapon).
Aztán keljünk reggel ötkor, hogy az unalmas ámde mindig működő meggyes piskótát összedobjuk.