Reggel felnéztem a villamoson és hiába kerestem a tükörképem az üvegben.
Láthatatlan lány lettem.

Ülni a jólesően hideg szélben, dideregni egy padon a kedvesre várva aki fűtött busszal érkezik, de nem leszáll, hanem én szállok fel hozzá és ő vezet, aztán odajön, átölel, mosolyog és az üres buszon csókolózunk a Batthyány tér szeme láttára.

Aztán sokat-sokat beszélni még reptéren csücsülő barátnővel telefonon, akivel hiányzós rég nem, döcögni a villamoson hazafelé és nézni az embereket.

Nevetni hárman a konyhában (konyhánkban) míg az öcsém főzni tanul és aztán megcukrozza-tejfölözi a lekváros derelyét.

Jó dolgok ezek. Szívmelengetően jók.

Tényleg ilyen pocsék az életem vagy csak én érzem annak?
Nem mintha nagy lenne a különbség.

A mai napra két jó dolog jutott:

Egyik az, ahogy a Petőfi rádióban az időjárásmondó néni puhán kimondja a záporok szót.
A másikat még versenyeztetem.

Én mondom, sose bízz a lófejű orvosokban.
Pláne ha a magánrendelőjük folyosóját szőke, doktornőnek álcázott cerberussal őriztetik és a szemükben dollárjelek pörögnek.
Nekem egy ötezresbe került az infó, nektek ingyen adom tovább.

Menekülnék, de nincs hova.
Nincs hova.
Hova.

Nyilván sütit sütök. Mi mást is csinálhatna az ember szerda fél éjfélkor egy viszonylag döglesztő ide-oda utazós rohanós nap estéjén, minthogy éjbe hajlóan csokletcsipkukit süt, mert ez gyorsan kész van és nem lehet elbarmolni.

Persze rájön az ember rögtön, hogy mégse a tojást kellett volna összekeverni a cukorral, hanem a margarint, de mindez persze már nem segít az ökölnyi margarindarabokon, amik kellemesen ellubickolnak a cukros tojásmézgában.
Mit van mit tenni, adjunk hozzá egy kis fahéjat, vaníliás cukrot de mindenképp felejtsük ki az első adagból az apróra vágott csokit. Közben természetesen próbáljunk visszaemlékezni, hogy két éve, mikor utoljára sütöttük ezt akkor is kiskanállal kellett-e vajh rákenni a kivajazatlan tepsire a természetellenesen nyúlós-ragadós masszát.

Picit kapassuk oda, mert ha megfeketedik a dupla adag cukor, amit véletlen beleöntöttünk, akkor máris rá lehet fogni az ezeréves sütőre az egész hóbelevancot és a szemétbe zúdíthatjuk (vagy bevihetjük a munkahelyre nekik úgyis mindegy alapon).
Aztán keljünk reggel ötkor, hogy az unalmas ámde mindig működő meggyes piskótát összedobjuk.

Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Minden rendeződni látszik. A görcsös félelem elmúlt mire találkoztunk és a három testvér kismalac elindult lakást nézni magának.
Az első ház nem volt jó, mert beázott szalmából volt és a farkas elfújta volna.
A második ház nem volt jó, mert romos volt fából volt és a farkas elfújta volna.
A harmadik ház pont jó volt, napos ebédlővel téglából volt így a farkas nem tudta elfújni.
Remélem ebből a meséből senki nem jön ki leforrázottan.

Nem akarom,
de nem is futok (előle).
Azért eljátszom a mi-lenne-ha gondolattal.

Hiába áruljuk öt éve a házat, mikor két hét alatt vevő lett,
lerakta a foglalót és ha minden igaz
két hónap múlva költözünk,
MINDENKI,
anyuék Piripócs mellé,
mi meg hárman közösen egy panelba,
ahogy az eredeti terv megszületett,
pont úgy,
de akkor még nem volt az öcsém egy
kezelhetetlen,
önfejű,
önző alak,
akire érzelmileg nem lehet hatni,
így hát a PÉNZzel kellene majd próbálkoznom,
közben lelkiismeretfurdalásom van,
hogy hát de az öcsém mégiscsak,
nem nekem kéne segíteni neki,
de vajon az a segítség, ha arra terelem, amerre szerintem jó neki, meg amerre a társadalom kívánja,
vagy amit ő tart most jónak, élni bele a semmibe nagy ÖNZŐen és éjjel egyor ellopni az egynapos, kétmilliós kocsit a családi kincset miután összetörte a régit előtte egy hónapja.
Hogy is van ez?

Anyukám
alig alszik és
naponta sír,
27 éve él ott és
hát a húgom is,
mióta megszületett,
nekünk sem lesz hova HAZAmenni,
hát milyen már eladni azt,
ahol sajátkezűleg csiszoltuk a konyhában a lambériát és
véstük a szobákban a vezetékek helyét
meg hát apunak ez szó szerint ÉLETe munkája,
a libatereléses nyomorgós semmiből lett
két házra/lakásra elég,
hát hogy is érthetném meg ÉN őt,
öcsém meg persze meg se próbálja.

De hát most mi lesz,
én elköltöztem de utánamnyúlnak,
hosszúkezű anyu, apu,
SEGÍTSÉG kell és
én mint repedt nyelv egy ósdi mérlegen
próbálom tartani a családom,
dimanikus egyensúly így hívják,
agyvérzés és idegösszeroppanás között
kétnaponta zúdulnak a MILLIÓK és a könnyek,
nem nem görcsölök csak hát sok és
PONT mikor az én kicsi szelet földem épp felhőtlen lenne
azért oda lehet bújnom egy szakadt cippzáras kabáthoz,
de nekem így is elég,
csak lehessek én egy icipicit KICSI, míg a másik a NAGY.

De mire kellek megnövök ígérem.

Naszóval van itt minden ami kell:
-pizzaházhozszállításos szórólap
-súrolószer
-egymással harmonizáló szalvéta és tányéralátét
-gyorsrizs és gyorscsirkeszósz
-laptop üsszekötve a hifivel
A macska kivételével tökéletes szingliéletet élek, kupit csinálok, utálok mosogatni, a mosógépet csak félig tudom megpakolni egyszínű ruhával és időnként kirándulásokat teszek az IKEÁba valami elmaradt berendezési tárgy beszerzése céljából.
Meg elalszom reggel, mert senki nincs aki kirázzon az ágyból, ha rosszul állítom be az órám. És nem, ohne magány ha esetleg ez bárkit érdekelne.

Nincs tévém, pedig a pedikűrösöm mindenáron meg akar győzni róla, hogy az kell, de én már a 21. századi társaságpótlékot használom, így ha netem van tévé nélkül is megvagyok. És igazából a 24 órás net se hiányzik, de ez a macerás felkapcsolódás meg a 200 megás korlát (hírolvasás képek nélkül, munkahazaküldés e-mailen és tsaik nélkül brrr...). Kötök meg DVDzek és zenét hallgatok esténként, teázom és barátozom, telefonálok néha és dolgozom. Olvasni meg...lassan kezdem megérteni miért nem olvasnak az emberek, a metrón tíz perc meg átszállás tíz perc megint..azért nem ugyanaz mint fél óra HÉV meg húsz perc metró, vége a két nap alatt egy könyvvel végzek időszaknak.

És még mennyi ilyen nem-is-olyan-apró változás pro és kontra amivel előre nem számoltam.
Új életem van és szeretem. Nincs de.

Lemaradtam valahol és újra ugyanott vagyok ahol már voltam egyszer. Kívülről rém unalmas lehet megint, mert a lényeg nem változik, de az ember hiába újra éli, nem könnyebb.

A hóval megjött a karácsony és Bill Cosby meg Frank Sinatra és George Michael még egy kis Bojtorján is. Pár napot késett és így már nem az igazi. Jövőre karácsony előtt kérem a karácsonyt ha lehet. Köszi.

2 nap múlva költözöm, ha minden igaz. A mobilnetet már beüzemeltem, pá-pá szélessáv.

Ruháim nagy része bőröndökben, persze számosabb dobozt a kütyük töltenek meg, a teljességgel haszontalan ámde otthonos érzést keltő izék, úgymint, gyertya, könyvek, dvdk, apró izébigyók, dobozkák, alátétek, harangok, tobozok, kavicsok, kagylók, festékek, fonalak és tükrök.

És még T.anyut is beüzemeltem, elvégre a fogadott öccséről nem rángatja le a ruhát az ember képzeletíve. Perszepersze.

Már megint az arányok az arányok, merre vannak, mert hát ha határt húz az ember úgyis átlépi, tulajdonképpen jó lenne tudni másnál hol vannak a határok. De jobb lenne tudni, hogy magamnál hol vannak a határok.

Valaki megmondhatná, hogy ha egy vörös harmincasba gabalyodok épp bele akkor miért egy szőke huszas leteperésével (fél)álmodom egy ideje éjjel-nappal?
Eléggé kétségbe vagyok esődve.

Az úgy van, hogy néha azért felnézek az iwiwre és néha az is eszembe jut, hogy megnézzem, engem jelölt-e valaki ismerősnek és jé, tényleg, egy csomó volt-volt évfolyamtárs, még a régi szép időkből, akikkel együtt kellett volan végeznem, de hát mostmár én is egyenrangú vagyok, ott figyel a diploma, persze az összes többi bizonyítvány még bent, mert a TOs azzal rázott le, hogy jajj hát úgyis jönnek még maguk erre, persze, majd akkor lássam az egész bagázst mikor a hátam közepét tükör nélkül.

És ma jól összemosolyogtunk a hajtipajtis lánnyal, csak mert olyan mosolygós volt és elmondta tiszta őrület van a városban, minden tele autóval és gyalogossal és mindenki csak megy és megy, én már nem akarok menni, csak leülni egy sarokba és sírni, kisírni magamból a rosszakat és a jókra gondolni inkább.

Az is van, hogy kinyílt némi út és pénz is, persze nem sok annak, aki saját autókkal rohangál de nekem rengeteg mert hát apunak nincs munkája és én többet keresek mint bárki, szégyenlősen sok, nem érdemlem meg hát nem értik, hogy én gyerek vagyok ők meg a szülők és jajj, hát ahogy öregszenek én leszek a szülő, én nem akarok szülő lenni, gyerek akarok lenni, valaki vigyázzon rám néha.

Mert hát költözöm, mindjárt, alig egy hét múlva el innen és hát persze elgondolkoztam, vajon mennyire menekülés, de ha azt nézzük, ami ma azután történt, hogy az öcsém összetörte a családi autót és mindenki azon kattogott, hogy jajj, hát az autó és a másik, és a biztosítás meg a bonus-malus és hazaadod a fizetést meg csak zsebpénzt kapsz hát nem lehet ezt csinálni egy 20 éves emberrel, és nem lehet neki papolni akkor sem ha legrosszabb kamaszkorát most éli, ha már eddig nem engedték neki. De hát van, hogy én is utálom, és tehetetlen vagyok aztán meg dühös és nem érdekel felkiáltással hátat fordítok, de én voltam az egyetlen a családból aki megkérdezte, hogy hogy van, lelkileg is, mert hát az autó sokkal fontosabb mint az, hoygy se kezét, se lábát nem vesztette és hát gyorsan ment, de legalább biztonsági öv volt.

És menekülnék igenis, elég elég, ez már nem az én életem, nem akarom, hogy az én életem legyen, de mekkora lépés elkezdeni egy igazi sajátot én már nem ide jövök haza többet lépés, túl rég volt, hogy ilyet csináltam és különben is kicsit vagyok sé félek, mert nem tudom az arányokat, a helyes arányokat legalábbis, hogy mennyire lehet elszakadni a családtól, hogy mennyire lehet barátja a munkatársainak az ember, hogy mennyire lehet kedvese egy már nem is olyan idegennek és mennyi szerep de hol vagyok én és mennyire utánzom azt a mintát amilyen szeretnék lenni, de jajj, ha egyszer felébred a másik és rájön, hogy én nem is ilyen, vagy én jövök rá, hogy én nem is ilyen, ez a beetetés időszaka tulajdonképp vagy mi van, de hát nem tudok más lenni és szeretnék olyan szépet írni én is, mint egy lány, aki azt írta, hogy hiányzol mint mókusnak az erdő.

pölö panaszkodhatnék arról, hogy nincs panaszkodnivalóm:)

Azon gondolkozom, vajon mi a rákról fogok írni mostantól ide.
A diplomám megvan, a magánéletem alakul, megtanultam kötni, ráérek elmerülni a csillagászatban, azt csinálok amit csak akarok.
Ugyan mi panaszkodnivalóm marad?

Nagyon komolyan veszem az államvizsgát.

Megettem egy tábla csokit (szigorúan agyserkentőnek persze), most írom a védésemet, 4 tételt még egyáltalán nem láttam és 22-re egyáltalán nem emlékszem.
Valamint nem tudom a számviteli alapelveket.
És álmos vagyok.
Valaki adjon még egy napot plz.

Majdnem elfelejtettem, hogy ma éjjel jön a Mikulás.
De meg tudom magyarázni!

3 nap múlva államvizsga.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a notebookom már megvolt tavaly karácsonykor.
Azt hiszem átugorhatok a "garanciális javítás" fejezeten és kezdhetem a "mennyibe kerül egy alaplap notebookba" résznél...
Shit...

Azon gondolkozom, vajon egyedülebbül lennék-e ha elköltöznék otthonról. Öcsémnek immár semmi szüksége rám, ez evidens. A húgomnak meg sosem volt igazán.

De valami odabenn nagyon tiltakozik rá kéne jönni micsoda ami azért furcsa, mert nem egyszer nem egy helyről költöztem már. Talán a szüleim körül kellene keresgélni. De lehet csak smucig vagyok meg kényelmes és nem ér meg havi 60-70-et az önállóságom.