Itthon vagyok, túléltem a karácsonyt, a rokonokkal való bájcsevejeket, a hogyvagyköszjólokat, a véletlen találkozásokat rég elfeledett osztálytársakkal, a szándékos találkozásokat cseppet sem feldett barátokkal.
Mosolygok és kopogok az utcákon a magas sarkú csizmámban, kell, hogy nőiesnek érezzem magam picit, hogy úgy viselkedjek, mintha....
Közben meg belül terjed a sivatag, lassan de biztosan és én foggal-körömmel küzdök az ellen, el ne uraljon mindent.
Pár napja javul a helyzet, őszinte a mosoly az arcon és a nevetés a tévé előtt.

A húgommal nem beszélek sokat, de jó, hogy ott van. Az öcsémet próbálom nevelgetni és úgy tűnik van hatása. Lassan jönnek a sikerélmények.

Aggaszt, hogy nem biztos az ajánlott munka és ha be is jön, ki tudja mikor. A szülők nyakán élni 24 évesen egy fillér nélkül meg nem leányálom. Vágyom vissza a jól ismert mocsaramba, Belfast mellé, mert az a könyebb út.
De azt hiszem elérkezett a harc ideje.

Legkésőbb januártól otthon is lesz net. Addig meg túlélem mocsár nélkül.

Ui:Net és idő híján itt Boldog Karácsonyt mindenkinek, akinek nem tudtam képeslapot küldeni:/

Holnap reggel. 6:30-kor száll fel a gép elvileg.
Furcsa, nagyon, mert ma nem volt a "jajjvalamivégetérjajjdeszomorújajjnemleszsosetöbbetilyen" érzésem, pedig vártam, készültem rá, gyűjtöttem a könnyeket. De nem jött. Én meg szokásos módon megmakacsoltam magam és azt gondoltam: ígyjártál.

Ígyjártam.

Azért is furcsa volt mert Linkin parkot dúdolgattam mind a két alkalommal ma, mikor Belfastba motoroztam, és igyekeztem csak félig lefagyni a robogóról (eredmény még nicns azóta nem olvadtam ki).

"I tried so hard and got so far,
But in the end,
It doesn't even matter"

Brettnek folyt a könnye mikor búcsúztunk, és úgy szorított, mintha sosem akarna engedni.
Connor tűrte hogy megöleljem és laza fiút játszott. De a végén még megkért, utoljára küldjem el fogat mosni. Hogy utoljára rámmorranhasson.

Utoljára még eltévedtem Belfastban a Shankill és a Falls roadra pedig pont azon gondolkoztam odafelé, hogy le sem fényképeztem a muralokat. Meg a Queenst sem. És még mennyi mindent. Mennyit fogok elfelejteni ebből az évből? Mennyit kaptam? Mennyit veszítettem? Ki fogja a mérleget elkészíteni? És mikor?

Valahogy remélem, hogy nem kell mindettől búcsúznom még, egy hét kevés volt, hogy felfogjam.
De érzem, jobb lenne otthon maradni.

Visszavittem a könyveket ma, letöröltem a fájljaimat a gépről, elraktam az utolsó dolgot is.
Nyomom sem marad talán.
És ez minden, csak nem jó érzés.

9 nap múlva megyek haza.
És még mindig nem tudom otthon maradok-e vagy sem.
Akik ismernek tudják, utálok dönteni, utálokutálokutálok.
Elvileg vége lenne a vegetálásnak, pénteken megjött az utolsó hiányzó papír a robogómhoz, száguldozhatok egy évig mostantól aggódás nélkül. Suliba is járhatnék, pöpec lennék angolból.
De kezdem unni, hogy semmit nem csinalok. Nincs célja igazán hogy itt legyek, annyi csalódás és szenvedés után elveszett a varázs. Megromlott Írország, elment az íze, rossz szögből láttam a csodát és kicsit belekeseredtem.
Angolul tudok annyira amennyire szeretnék.
És lehet, hogy esetleg netántalán van egy icike-picike lehetőségem, nagyon halványka igaz, de lehetőség, hogy otthon kapjak munkát, olyat, amit valszín élveznék, ami tapasztalatot adna, és amihez igazán csak angol kell. Kihívásféle.
Most döntenem kell, visszajövök-e, mikor szóljak Bruce-nak, hogyan, mit, miért.
Utálomutálomutálom.
Miért nem hagynak engem a langyos kis posványomban megbüdösödni?

Olyan teszem-veszem nap volt ma.
Karácsonyi égőket próbálgattunk.
A gyerekek elmajszolták az adventi kalendár első csokiját.
15 nap múlva megyek haza.

Ma kaptam egy képeslapot a freemailomra Béres E.-től.
Szép képeslap, régi Budapestről, fekete fehér, kubikos talicskával, Duna, Pest meg Buda. Hangulatos.
Jólesett, hogy valaki gondolt rám, még ha csak egy egysoros üdvözlet erejéig is.

Bárcsak tudnám ki az a Béres E.

Teát vedelek, játszom, és nem gondolok a garázsban álló robogóra.
Ja és magamhoz képest szépek a körmeim.
Ez minden mondanivalóm.

Belerúgtam egy cseppet anyu lelkiismeretébe. Meg a húgoméba. De a kutyákba nem.

Megjött a biztosításom. Angliai postássztrájk miatt a levelek két-három hetet késnek.

Beszéltem Bruce-szal. A feleségével volt baja, nem velem. Bocsánatot kért és nem ígért semmit.

Felhívtam valakit panaszkodni. És azon kaptam magam, hogy pesszimista vagyok.

Meg kéne tanulni újra örülni és élvezni ha jó. De nehéz, ha tudom, hogy itt az olyan hamar múlik.
Így inkább csak ülök sarokban és fedő mögé bújva, tésztaszűrősisakban, fakanállal a kezemben várom a rosszat.
Amihez minimum golyóálló mellény és láncfűrész kellene.

A családom megint hozta a formáját. Már nem is értem miért lepődök meg rajta és miért esik annyira rosszul, hogy fuldoklok a zogokástól.
Elvégre csak 24 éve csinálják ezt, miért gondoltam, hogy attól, hogy pár ezer kilométerrel odébb utazom bármi is változna?
Négy dolgot kértem, többek között némi téli ruhát, ugyan küldjenek már el, ha Moniék épp otthon vannak, egy fityingjükbe sem kerülne, nem kell postán feladni, intézni semmi. Annyit kellett volna egy hét alatt megcsinálni, hogy négy dolgot egy szatyorba vágni és elvinni Budára;). Kb egy órába és pár mozdulatba került volna. A családom négy tagú. Három mert apu egyből kiesik, ő ilyenekkel nem foglalkozik, mit érdekli őt.
A többieknek meg mindez túl nagy megterhelés lett volna.
Ezek után a keserűen a szemébe röhögök bárkinek (kezdve az apámmal), aki azt mondja a családra mindig lehet számítani a bajban.

Ma süt a nap. Holnapra megint esőt mond és hűl a levegő. Muszáj lesz beruháznom némi pulóverbe.

Nem tudom mit csináljak.
Megpróbálom ide leírni, min rágódom, annyira tárgyilagosan, amennyire csak képes vagyok.
És a kérdés persze az, mit csináljak?

Ismeritek a családot, ha nem is testközelből, ha nem is nagyon, de kicsit legalább. Ismetiek a sztorit, mit csinálok én itt, kikkel. A miértet meg magam sem tudom. Tudjátok, hogy szeretem a srácokat, még ha néha az agyamra mennek is. És tudom, hogy ők is szeretnek engem. Nem mondom, hogy ha nem vagyok itt, hiányzom nekik, ahhoz szerintem túl teljes az életük. Meg ahhoz nem vagyok elég vicces. De törődnek azzal mi van velem, én hogy érzek, és miért sírok, ha sírok. Nagyrészt szót fogadnak nekem, és merném azt állítani barátok vagyunk. Azt is merném állítani, hogy ők is így gondolják.

Azt azonban nem tudom az apával hogy állunk. Jó pár hete érzem ezt a láthatatlanság dolgot. Nem köszön nekem ha hazajön. Nem köszön ha elmegy. Nem kérdezi meg kérek-e reggelit szombat délelőtt, egyszerűen csak nem csinál nekem.
Tegnap a nagyszülők meg ő a barátnőjével mentek valahova, mindenki más köszönt, ő nem. Nem kérdezi meg kérek-e teát, ha csinál, egyszerűen nem csinál. A barátnő megkérdezi, a nagymama beszélget velem, legalábbis próbálna, de tegnap 18 órán keresztül kábítottam magam a játékommal, hátha ma átalszom a napot, de már 9-kor a plafont bámultam, a kérdést forgatva, vajon ma hogy kerüljek ki a látókörből, hogy ne kelljen azt éreznem ők kezelnek láthatatlanként, hanem el tudjam hitetni magammal, hogy én akarok az lenni.

Tegnap előtt volt egy rövid csevejem Bruce-szal, csak épp annyi, hogy megmondtam neki, elhatároztam, hogy valszín januártól új családot keresek. Azt mondta ok, azt mondta nem keres új au-pairt majd megoldja valahogy máshogy, azt mondta, hogy nekem nem akkor kéne suliba járnom, mikor ő dolgozik.
Ez szíven ütött. Ez igazán. Azon kívül persze, hogy úgy tünik nincs szüksége rám és hogy szívesebben látna már a házon kívül..... Oks,oks ez már fikció, nem tudom, így van-e.

De feljött valami olyasmi, amit nem említett eddig. Ezért nem volt hajlandó hát elintézni a robogóügyet, mert akkor járhatnék suliba. És az neki nem jó. De ezt miért nem lehet megmondani? Miért nem szólt? Válthattam volna (sőt még mindig válthatnék) eggyel feljebbi osztályba (ezen már gondolkodom egy hete, mert az advancedet túl gyengének érzem), és az jó időpontban van. De miért kell ezt így elsumákolni? És vajon mennyi probléma van még, amit elsumákolt így? Mekkora a bűnlajstromom?

Én próbáltam vele megbeszélni ha problémám volt, jelezni, hogy ez nekem így nem jó. Meghallgatott aztán vagy történt valami vagy nem. De most így utólag látom, sosem megbeszéltük. Mindig csak meghallgatott.

Nem tudom milyen az ideális au-pair-család kapcsolat. De azt tudom, hogy ők nem vittek engem magukkal, ha közös program volt. Ezt még túlélném, ha lenne alternatívám, de mióta itt vagyok nincs igazán, vagy csak időleges.

Lassan kezdem megint úgy érezni magam, mint egy hisztiző picsa, és persze hogy nem tudom a helyzetet kívűlről áttekinteni, elveszem az érzések között és nem tudom elválasztani a tényeket. Vagy csak félek attól, hogy ha csak a tényeket nézném, akkor kiderülne, hogy Bruce egy szemét alak. És erre nagyon nem szeretnék rájönni.
Csak nem tudom hogy kezeljem a „rossz” tulajdonságait. És nem tudom mit kezdjek most. Nem tűnik úgy, hogy elér hozzá amit közölni akarok, és belefáradtam már a próbálkozásba. És rosszul esik, hogy ő nem közöl semmit.

De szeretem a fiúkat, és mostmár Megan is a szívemhez nőtt, nehéz lenne őket itthagyni. És nem érzem úgy, hogy tudnék most elkezdeni szeretni két-három új gyereket itt januártól. Az összes idehozott szeretetemet szétosztottam már itt és nincs forrás, amiből újrateremthetném.

Nem akarok új családot, itt akarok maradni, a lehetőséggel, hogy szabad legyek és lehessen saját életem, hogy legalább a célok egy részét elérjem, amiért jöttem.
De váltanom kell mielőtt lelki roncs leszek a bezártságtól és a szélmalomharctól.

Nem tudom, próbáljak még egyszer leülni Bruce-szal, egyedül, megbeszélni (a legrosszabb, hogy közben mindig elbőgöm magam, mert mélyen érint a téma és a feszültséget ki kell adni valahogy, és ettől még idétlenül és kínosan is érzem magam), lehet-e itt valamit tenni. Ezzel annyi a baj, hogy ha a helyzetet úgy fogjuk fel, mint egy csatát, akkor én elárulom, hogy én szeretnék maradni és ezzel ő kerül erőfölénybe. Kérdés, úgy kell-e felfogni mint egy csatát? Ő hogy fogja fel vajon? És elér-e hozzá pont most, amit mondani szeretnék, ha eddig sikertelen voltam?

Nem tudom, kibírok-e még egy hónapot remény nélkül, hogy valami is változni fog. A tudattal, hogy kidobtam az ablakon egy csomó erőfeszítést és pénzt a jogsira, a robogóra meg a sulira. Mennyi idő múlva kezdeném utálni a bácsit emiatt?
Váltsak most, vagy várjak januárig?

Most nagyon szeretnék egy gép lenni, aki csak akkor jön ki a szobájából, mikor szükség van rá. Könyebb lenne mindkettőnknek. Csak én egy au-pair vagyok, nem egy robot .
Mennyivel könyebb lenne, ha tudnám a bácsi mit gondol erről az egészről!
Istenem ez az egész olyan, mint valami elbaszott kapcsolat, az utolsó utáni esélyekkel és kommunikációs problémákkal.
Hol a hiba bennem?
Mit csináljak?

Mennyivel egyszerűbb lenne bélféregnek lenni.

Hisztihatáron vagyok. Ott mikor már feladtam, hogy értelmesen elmagyarázzam mi a bajom, csak toporzékolni tudok.
TOPORZÉKTOPORZÉKTOPORZÉK.
Grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr

A biztosításmizéria újra elkezdődött és súlyosabb, mint volt.
Tegnap elmentem a leveleinkért a régi házba és nekem nem jött semmi a biztosítótól.
Bruce-nak sem jött semmi a biztosítótól.
Egyikünk sem emlékszik a biztosító nevére.
Sem a telefonszámra.
A cetli meg eltűnt költözéskor.
90%+ban biztos vagyok, hogy egy MRL nevű cég volt a hunyó, mert arra emlékszem, hogy 3 betűs volt és M-mel kezdődött.
De az MRL-nél nem biztosítanak Észak-Írországra és nincs regisztrálva a nevünk.
Hatalmas konspirációt sejtek az ügy mögött.
Vagy mindez csak Murphy.
ÁTKOZOTT ROBOGÓ.

Már a reggel dilemmával kezdődött, menjek-e fogorvoshoz, avagy mégse?
Ugyanis hazatelefonóztam és megkérdeztem az én mesébe illő Tündérfogorvosnénimet, ráér-e decemberben megreparálni engem és egyben bejelentettem, hogy az ideiglenes tömésem kilyukadt, és ma megyek reparáltatni.
Mire a Tündérnéni hallhatóan a szívéhez kapott, és a lelkemre beszélt, hogy ha csak lehet ne menjek, mert jajj, ha valamit elrontanak ott, veszik a fogam.
Ennek megfelelően az ágyon találtam magam, harminccentis tükröt próbálva a számba taszigálni, hogy a felületes kiokítás után eldöntsem, vajh kibírja-e még egy hónapig a rogyadozó tömés.
Aztán úgy határoztam elmegyek a dokinénihez, mondja meg ő, szerinte kell-e tömés.
És lőn.
A dokinéni kedves volt, meghallgatott, megértett, nem okoskodott, árat mondott és két perc alatt tömködött némi fehér enyhén sárgabarackbefőttszagú fehér maltert a lyuk helyére.
Én meg kis büszkebüszke vagyok, hogy ilyen ügyesen megoldottam.
Ezt is.

Merthogy, TADAMMM, két tükör van a robogómon ismét:D
Kb. fél órámba telt e művelet, és ebbe számítsátok bele a 25 percet amíg várni kellett, hogy a rozsdaoldó spray hasson.
Merthogy tudtam én, hogy ez egyszerű, de senki nem hallgatott rám, mindenki csak a Honda-dealert emlegette az ország különböző pontjain, mikor csak tanácsra lett volna szükségem, hogy fújjam le rozsdaoldóval.
Na és ugye ez az amit Bruce nem csinál, ilyenekkel ő nem foglalkozik. Pedig annyi lett volna, hogy ránéz a robogóra. Fél perc sem.
Meg kell tanulnom vadidegen országban hivatalos ügyeket intézni és kérni, kérni, kérni. Ez még otthon is nehéz.

Pi-pika-pika-pi-i chu Pi-kaaa-chu kachu Chu-chuuuu pi pi pika-pika Pipi-kachu Pika-pika piika Pi-i Piika pii Chuuu Chu pi-kaaa-chu Pi ka-pikachu Pika chu-pika-pika pika-chu. ka Pi Pika-pika piikachu Pikapi-pika-pi Ka chu-chuu-piikaa pika-pika Pipi-pi-i-pikachu-pi-chu ka-pika-pika-ka. Pi chu Pika-pi chu piii-chuuu Pika-pika pikachu-piii pi-i-ka-pi-i-pi-ka-chu chu pi-i-pika-pika piika Chu, kachu Pikachu, chuu Pi-ka-chu chuuu chu, Chuu pii Pi-pika-pika-pi Pika-pika Kachu?
pi pi pikaa Pikachu-ka pika-pi-kaaa-chu Pi chuuu Chu Pi Piika-pika-pi pi-ka-chu ka-pi-i-pikachu pika-pika-piika chu piikachu-kachu.

A fentebbi pár soron dolgoztam vagy fél órát, ez volt az első bekezdése a Size and Efficiency c. munkának, amit ma reggel kezdtem fordítani. Per pill a kilencedik oldalon járok, a könyv 288 oldalas. Csak az vigasztal, hogy nem kell az egész és hogy tele van ábrákkal és statisztikákkal.
Ennek ellenére meglepő módon élvezem használni az agyam újra, lassan-lassan jönnek vissza az elfeledettnek hitt fogalmak, mint méretgazdaságosság, változó költség és társaik.

Jártam a Queensen is pénteken, csak egy villámlátogatásra, a mezőgazdasági könyvtárat kerestem. Istenem, az az érzés, hogy egy egyetemen sétálok, az arcok napoztak a padon az ebédjüket majszolva, mások vaskos könyveket cipeltek át a belső udvaron...majdnem elsírtam magam, annyira hiányzott már az a hangulat, a kicsit léha diákhangulat, amikor még lefekhetsz délután aludni egyet, ha úgy tartja kedved, hogy aztán hajnalig magolj a következő zéhára.

Hétfőn fogorvoshoz megyek, de erről nem szeretnék többet mesélni. Igaz még nincs is mit, majd utána:D

Kevesebbet reflektálok mostanság, a problémáimat eltaszigálom a látókörböl, a szemtelenek jöjjenek csak egyesével, a szerényebbek maradjanak ott, majd megoldódnak maguktól. Továbbra is játszom, egyre kevésbé megszállottan, egyre inkább ama kevés ember miatt, akivel jó együtt játszani. A zord hangulat is eltűnt egy ideje, szerencsére, minden a régiben. Még az is lehet, hogy csak képzelődtem.

Reggel óta egy dal motoszkál a fejemben, valami nyálas fiúbanda énekli talán és van benne egy ilyen félsor:
I`m invisible.....lalalalala....

Az utóbbi két napban én vagyok itt a láthatatlan girl. Bruce két mondatot szólt hozzám tegnap, ma egyet. Ebben benne volt az is, hogy kérek-e vacsorát és a "Bye" is, mikor moziba mentem. A gyerekek sem túl kommunikatívak, de legalább észrevesznek és rámmosolyognak.

Tegnap kiabált Bruce. Na jó, nem kiabált, csak megemelta a hangját a nappaliban, épp annyira, hogy én is halljam fenn a szobámban.
"Mióta ez az átkozott játék betette a lábát ebbe a házba itt nem csinál senki semmi mást, csak játszik."
És tudjátok mit, igaza van, a gyerekeknek nem jó, ha csak játszanak egész nap, a képernyöt bámulva. Olvasni kéne, meg kint ugrálni, meg képzelödni és biciklizni.

Na de.
Mutassatok egy gyereket, aki ma ezt csinálja.
De ez ugye nem az a játék, hogy ha más gyerek sem, akkor nekik sem.
Csak azt mondja meg nekem valaki, az miért nem zavarta a mi kedves drága Bruce-unkat, amikor a gyerekei a Playstationon lógtak egész nap, legalább annyi idöt eltöltve ott, mint most a gép elött. Vagy az, mikor 15xre nézik meg ugyanazt a m?sort a tévében és ki nem kapcsolnák egy percre sem. Söt reggel felkelnek egy órával hamarabb, csak hogy megnézhessék a már háromszor látott Sabrinát negyedszerre is.
Csak hát ugye most itthon volt egy hétig és látta mi megy.
Meg ugye a földszinten a gép elött ücsörgés feltünöbb, mint a saját szobában való ücsörgés.
Azért azt suttogva megkérdezném, hogy melyik az a gyerek, aki zuhogó esöben és facsavargató szélben, ami mostanség itt uralkodik, imádna kinn játszani....

Szóval most ignorálva vagyok, mint a "Great Evil" aki ezt a játékot a házba hozta és minden jel arra mutat, hogy most szégyellnem kéne magam, valamint megemberelnem magam és kinyalni a lakást pincétöl (ami nincs) a padlásig, merthogy enyhe célzás tétetett arra, hogy biza itt nincs takarítva.
Amikor épp depiztem két hétig szalmaszálat sem tettem keresztbe, akkor egy szó sem esett, mert a válasz az lett volna, hogy amint megköti a biztosítást és lesz robogóm visszatér az életkedvem is, és nem fogok a gép előtt haldokolni egész nap.

Mindenesetre most nem tudom, hogy magamat gyözködöm, vagy titeket. Érzem, hogy nem jó ez így, és értem Bruce-t de nem érzem fairnek ezt az egész ügyet.
F?leg, mert bármennyire is kedvelem, szeretem a fiait, és egészében szeretek itt lenni, nem hiszem, hogy segít?kész embernek lehetne azt a valakit leírni, aki elsö nap megígéri, hogy segít iskolát és buszt keresni, majd kiderítjük, mondta, és szerencsétlen au-pair két hónap után vadidegenek segítségével jön rá, hogy van busz a táborban és lehet sulit is találni nagy nehezen....

És igen, most dühös vagyok, nem kicsit, hergelem magam reggel óta igazán, pedig tudom, hogy nem kéne, de kezdem teljesen belelovallni magam és lassan Bruce hibája lesz az is, hogy öszülök. Rá tudnám zúdítani az egészet, ami fotyog bennem....
Azért azt nem kéne, nagyon nem kéne.

Így csak ülök és azt játszom, hogy láthatatlan vagyok. És azt, hogy ö is láthatatlan.

Tííík.....tííík....tííík.....tííík...pttyuuutaktaktaktaktaktaktaktaktak.
Ha ezt hallod Dublinban, tuti turista van a közelben, ugyanis a helyiek nem veszik figyelembe a közlekedési lámpákat. De lehet csak idegbajt kaptak a fentebbi zajtól, amit a piros illetve a zöld emberke ad ki magábnól a zebráknél. Igaz ez nem mentség arra, hogy a Kresz totális semmibevételével száguldoznak a gyalogosok (is) az utcákon. A turisták meg rászoknak erre kb. három óra alatt, úgyhogy ha szerencséd van, akkor nem fog elkapni a röhögögörcs minden átkelésnél.

Nagy elvárásokkal mentem és persze törvényszerűen csalódtam. Dublin nem rossz hely, vannak hangulatos részei és ha ott élnék meg tudnám szeretni, de nem lesz a kedvenc városom. Hangulatos kis utcácskák, a Temple Baron csodajó sétálgatni, az időjárás a szokásos hol esik, hol fúj (éljen a megfázás persze). Este palacsintát majszolok Moniéknál és északi fényt bámulok - életemben először- az ablakból. Trükkös dolog ez, mert nem lehet jól látni, ha rákoncentrálsz....de ha csak a szemed sarkából figyeled, láthatod ahogy hullámzik a piros és zöld fény a csillagok előtt.
Azt hiszem ez már csak minden csodával így van.
Másnap elbámulom az időt rézkarcok, japán metszetek, arannyal festett Koránok között, így lekésem az első buszt, és persze zuhog meg fúj a szél.v Felgyülemlett bosszúságomat majdnem a mekis kínai kislány nyakába zúdítom, de inkább csak pofákat vágok mert öt percet kell váűrni a krumplira.

Letört a robogóm jobb tükre, kéne egy új, mondja Bruce. Meg sem merem nézni mennyibe fog kerülni, és azt hiszem inkább szerzek valakit, aki meg tudja hegeszteni. De a jó hír, hogy így is tudok mászkálni vele, a törvény csak egy tükröt ír elő:) Igaz, hogy így félek kicsit, és persze zavar, így már arra is gondoltam, hogy visszakötözöm egy sállal:DDD

Megkaptam a mindenféle smseket , köszönöm, majd válaszolok ám, ha alakul bármi mobilügyben:( Egyelőre Bruce-on múlik, az meg ugye....
Hát ez van.

Kezdem azt hinni, hogy velem van a baj, nem a világgal. Mihelyt rendbejön az életem egyik része, elkezdek foglalkozni a másikkal, és újra vederben találom magam, és csak csücsülök a mélyén miközben próbálom kitalálni mi is a megoldás.
Diablozni egyszerűbb, ott csak kattogtatom az egeret és gyilkolok mindenkit, aki mozog. Hát ezért játszom.

Halloween lázban ég itt a család, az ablakokon műpókok és műpókhálók, szellemek, narancs és fekete mindenütt. Halloween-mézeskalács készül majd és a gyerkőcök itthon vannak a héten, mert no suli. Ez nem az én ünnepem, nem érzem a hangulatot a csontvázak és a huhogó elemes szellemek ellenére is.

A ház tele van, dugig, 5 gyerek, 4 felnőtt, 2 kutya, én meg a csiga. A padláson épp még nem alszik senki, de kis híján múlt:))
Holnap megyek Belfastba, főzöcskézős estére az önkéntesekkel, aztán két napra Dublinba.
Elterveztem jól, hogy majd lerobogózom, milyen jó buli is lesz, hűha...
Aztán hallottam Moni hangján a telefonban, hogy itt baj lesz, és lőn. Két perc alatt lebeszéltettem a robogásról, mondván, ha nem akarok egy teherautó és egy árok között választani, jobb ha buszozom. Így buszozom hát, mert egyik alternatíva sem tűnt vonzónak perpill. Perpill.

Nadrágot vettem, vízhatlant, túrázósat, robogóra.
Végre nem ázok szét, fagyok le, sározom össze magam és ha esetleg elesnék némivel több védelmet nyújt, mint a farmer. Csini acélszürke színe van, zsebes, alul összekapcsolható, hogy a bokára simuljon, teljesen takarja a farmert. Pöpec na.

De akkor is utálom, hogy úgy nézek ki benne, mint egy hormonzavaros hóember.

A dolgok kezdenek jobbra fordulni.
David Blair túlélt 44 napi éhezést és szereti az egész világot örökké, Tony Blair úgy néz ki, mint egy agyonmaszkírozott transzvesztita, több Blairt meg nem ismerek.

Mi az amit még tudni kell? Hogy Belfastban semmi nincs kitáblázva, ha meg ki van, akkor rosszul. Ha mégsem rosszul, akkor csak két kilométerrel a megjelölt út előtt háromszor is, nehogy rákanyarodjon szerencsétlen robogós, még véletlenül sem az autópályára. Igaz, hogy addig az út vagy ötször elágazik hatfelé, nem érdekes. És persze az autópálya előtt fél km-rel semmi racionális jelzés, így aztán abban az örömben volt este fél hétkor részem, hogy az M1es bejáratánál találtam magam. Mit csinál ilyenkor a bátor, ámde kezdő magyar robogós?
ad1:leáll
ad2: káromkodik (magyarul)
ad3: megpróbálja kitalálni, most hogyan visszafelé, aztán a leállósávban visszatolja a motort a kereszteződésig miközben csendesen kiröhogi magát a bukósisak takarásában

Ezen kívül rájöttem,
- hogy valamit nagyon rosszul csinálok a tankolásnál, mert a kallantyú kattan egyet és nem jön a benzin, így folyamatosan pumpálnom kell a fogantyút, persze ezt is röhögve, ami csak nehezíti a dolgot. Ellenben azt, hogy "number 3 please" már nagyon jól tudom mondani.
- hogy a motoron hideg van. Nagyon hideg.
- hogy a kanyarból nem befelé, kifelé kell gázt adni.
- hogy a Belfast térképem egy kanyi garast sem ér.
- hogy a tájékozódóképességem sem ér egy kanyi garast sem.
- hogy a robogó gyorsabban megy, mint ahogy gondolkozni vagyok képes.
- hogy a robogóval pöpecül meg lehet állni a járdán, míg gondolkozik az ember lánya, merre is menjen.
- hogy az írek tulajdonképpen rendesek, csak nem ismerik az indexet. Egyáltalán nem.
- hogy jobban vezetek az út bal oldalán, mint a jobbon.
- hogy szükségem lesz vízhatlan nadrágra és egy meleg dzsekire.

Hát ennyi. Amúgy meg jó hétvégém volt:)

Elköltöztünk. Még nem teljesen, a fagyasztó, a mosógép, egy-két ágy meg doboz még a régi házban, de mi már az újban. Új szoba, (szebb függöny hehehe), új konyha, keeeeeeeeeert és garázs. Meg sajgás minden tagomban, az a szétáradó fajta, amivel muszáj leülni néha, és élvezni magát az ülést pár percig, tudatában lenni azonban, hogy mindjárt fel kell állni és cipelni megint a teherautótól az emeletre dobozt, zsákot, plüssmacit, hátizsákot, tévét, ágyneműt, törölközőt, kisautót, playstationt.

Mégis jó érzés most itt ülni, fáradtan, egy külön kis lyuknyi szobában, ahová a számítógép került, és irni mindezt, miközben újszag terjeng a lakásban, a gyerekek a padláson külön kis kuckót alakítanak ki, a nagyok tévéznek egy sör mellett én meg csokit rágcsálok. Mintha ezer éve itt laknánk.
Persze a konyha még tele újságpapírral, az ebédlőasztal és a kenyér a régi házban maradt, valamint az ágyamon nincs lepedő, de a cédék a helyükön, a kutyáknak van hol aludniuk és a ruha is kinn szárad a kötélen. És jó ez így.

Battle.net down. Realm down. Online játék down. Ergo írok.
Holnap költözünk, és ennek megfelelően a fele ház dobozokban, a másik fele meg rendetlen. Én még egy koszos zoknit sem csomagoltam össze, á lá patópál:)

Megvan a jogsim. Tudom ez nem nagy hír, de ami fontosabb, hogy már van biztosításom is tegnap óta:)
Bruce csak hungarianhellsangelsnek hív és mindenáron extraóvatosságra akar rábeszélni. Nehezen viselem, bár érzem, igaza van, kell az a védődzseki meg foszforeszkálós matrica a bukósisakra. Csak idétlenül fogom érezni magam mindezzel plusz a hatalmas piros L (learner) betűvel mintha azt reklamoznám, ide figyeljetek, gyagyás vagyok, lúzer vagyok, kerüljetek el messziről. A leggázabb az, hogy tényleg veszély vagyok a vezetői társadalomra a hirtelenségemmel, a meggondolatlanságommal és a vészhelyzetbeli pillanatnyi lefagyasommal. De én majd vigyázok magamra, mások is tegyék ezt. (Igyekszem kifejleszteni némi agressziót ez ügyben, arra már rájöttem, könnyebb vezetni, ha nem azt nézed, mi a jó a másik sofőrnek.)

Amúgy gyógyulóban vagyok. Már nem nyáladzom ha nem jutok netre 8 órakor , hogy játszani tudjak. Csak idő kell, hogy újraszervezzem az életem így, hogy szabad ember lettem. Lehet nemsokára az emilekre is képes leszek válaszolni:)