When I was in Italy again and met with myself. / Amikor megint Olaszországban voltam, és találkoztam magammal.

I've been home for a day now and still difficult to ease back. Not talking about the language only: in my head Italian ad German somehow filed in the same space, under "foreign language", so in the first day I was ja-ja-ing everything over there, and sí-sí-ing everything over here. Funny in a way.
My soul is easing back too.

It took some hours to slow down. Arrived at Pisa, checking my phone almost continously and resisting hard not to activate the internet on it. To check facebook, blogs, husband on Skype. I walked around and felt lost. What am I doing here? What am I supposed to do here? Went around in circles for a while, then...I just calmed. I had all the time of the world. I didn't have to do anything. At all. I ended up at the Leaning Tower, took silly pictures of silly tourists. Then just lay down on the lawn next to it and slept an hour, bare feet, in the sun. And woke up like the king (queen) of the world.

I realised I did not care about what is to see, I wanted to feel things. The sun on my skin. The grass under my feet. Hear the people chattering about. Eat oranges, and cheese, and pizza. Soak up the yellows of the houses, the greens of the shutters, the orange and lemon trees, branches bowing down heavily under their load, the life around me in this country that see me grew up, just in a year, oh so many years ago.

And I did.

I wasn't expecting anything from this trip, but I set my mind on meeting with myself. I have not done that for a long time, somehow, in the noisyness of life I've lost touch with who I really am. What do I like, what do I need to be happy, what makes me me. How am I like when noone is around?

All this sounds so...utter bullshit, doesn't it.
It might just be.

I've read an article today about the El Camino, and realised, in a way I've just did a mini one in the last days. Walked around at least 30 kms in 4 days, up and down mountains and hills, all alone all day with a backpack, just letting my mind wander and realising things. Some things - if reading and not feeling - I would've thought cheesy. Like hiking is a bit like life: sometimes hardly visible paths bring you to the most unexpected places. And sometimes you lose your way, have to track back, but if you set your mind on achieving something and keep going, eventually you can make it happen. There are people helping you along the way. And then, it all might be a disappointment when you arrive. The destination mattered less, than the journey itself. Very deep, innit? Ha.., I know. Almost like Coelho....But at that point, it was for me and now it's part of me.

I also realised I like to be spontaneous. Jumping off the train earlier than planned, changing my plans on a whim, just because I saw some mountains and decided to climb them. Without frigging knowing how to get there, just aimed myself in their general directions, knowing I still got 8 hours to spare.
Now if I can be like that, how can I pull the same thing off in the real life? To trust myself enough that I can end up where I would like?

It was amazing to be alone, truly alone in the middle of a track.
But all this time I knew I was not alone. That all this wouldn't mean that much to me, if I couldn't share it with people whom I care about.*

And I have dreams again. True, real, big, colourful dreams, the ones you laugh at yourself a bit if you have to talk about, because they seem so unreachable now. But what could pull me forward, if not my dreams?

I also realised, I don't agree with sitting on boats for an extended time. But hey, that's another story.


*(This isn't new either, see the movie Into the Wild)
---

Egy napja vagyok itthon, és még mindig szokom a helyzetet. Nem is csak a nyelvről beszélek: a fejemben valahogy az olasz és a német egy helyet foglal el, az "idegen nyelv" helyét, így az első napon mindenre ja-ja ment ott, ma meg minden sí-sí itt. Vicces valahol.
A lelkem is szokik vissza.

Beletelt egy kis időbe, míg lelassultam. Megérkeztem Pisába és néztem a telefonom, szinte folyamatosan és nagyon ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy aktivizáljam az internetet a telefonomon. Hogy megnézzem mi van facebookon, blogokon, skype-oljak a férjjel. Sétáltam össze-vissza és elveszettnek éreztem magam. Mi a fenét csinálok én itt? Mit kéne csinálnom itt egyáltalán? Körbe-körbe mászkáltam, aztán egyszer csak...lenyugodtam. Bármire van időm. Semmit nem kell csinálnom. Abszolút semmit. Végül kikötöttem a Ferde toronynál, csináltam pár vicces képet a vicces turistákról. Aztán lefeküdtem a fűre és aludtam egy órát, mezítláb, a napon. Felébredve a világ királyának (királynőjének) éreztem magam.

Rájöttem, hogy nem érdelnek a látnivalók, érezni akartam a dolgokat. A napot a bőrömön. A füvet a talpam alatt. Hallgatni, ahogy az emberek csacsognak köröttem. Narancsot enni, és sajtot és pizzát. Felszívni a házak sárgáját, a zsaluk zöldjét, a narancs- és citromfákat, amint az ágak meghajolnak a súlyuk alatt, az életet ebben az országban, ami látott engem felnőni, egy év alatt, ó, annyi évvel ezelőtt.

És éreztem.

Nem vártam semmit igazán ettől az utazástól, de azt elhatároztam, hogy találkozni fogok magammal. Nem is emlékszem, mikor volt ez utoljára, valahogy az életem zajában elvesztettem saját magammal a kapcsolatot. Mit szeretek, mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek, mi az, amitől én, én vagyok. Milyen vagyok, amikor senki nincs köröttem?

Ez az egész totál hülyeségnek hangzik, nem?
Lehet, hogy az.

Olvastam ma egy cikket az El Camino-ról, és rájöttem, hogy bizonyos tekintetben az elmúlt pár napban "zarándokoltam" egy kicsit. Mentem legalább 30 km-t 4 nap alatt, fel és le hegyre, dombra egy hátizsákkal, egyedül egész nap, hagytam, hogy a gondolataim hömpölyögjenek, amerre akarnak, és közben ráébredtem pár dologra. Pár dologra - amit ha olvas az ember, nem érez, nyálasnak hangzik. Mint például, hogy a túrázás olyan, mint az élet: néha az elig észrevehető ösvény visz el váratlan helyekre. És néha eltévedsz, vissza kell menni, de ha elhatározod magad és nem adod fel, a végén meg tudod csinálni. És aztán lehet, hogy tök nagy csalódás az, ahova megérkeztél. The cél kevésbé volt fontos, mint az út maga. Nagyon mély, nem? Ha...tudom, majdnem mint Coelho.... De ott és akkor számított, és most már a részem.

Arra is rájöttem, hogy szeretek spontán lenni. Leugrani a vonatról hamarabb, mint terveztem, megváltoztatn a terveimet egy pillanat alatt, csupán azért, mert láttam pár hegyet, és fel akartam mászni. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy lehet oda eljutni, belőttem az irányt és tudtam, hogy van 8 órám rá.
Ha tudok ilyen lenni, hogy tudnék ilyen lenni a mindennapi életben is? Hogy tudok bízni magamban eléggé, hogy tudjam, el tudok oda érni, ahol lenn szeretnék?

Eszméletlen érzés volt egyedül lenni az úton.
De mindeközben tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mindez nem jelentene ennyit, ha nem tudnám megosztani azokkal, akik fontosak számomra.*

És megint vannak álmaim. Igazi, valós, nagy, színes álmok, az a fajta, amin kicsit nevetsz saját magadon, ha beszélned kell róluk, mert annyira elérhetetlennek tűnnek most. De mi más lenne képes előre húzni, ha nem az álmaim?

Arra is rájöttem, hogy én meg a hajók nem igazán jövünk ki egymással hosszabb ideig. De ez  már másik sztori.

*(Ez sem új, lásd Út a vadonba c. filmet)

Flying over the Alps
Az Alpok fölött

Without context: silly tourists
Kontextus nélkül: vicces turisták

Run out of bread, go in peace. Amen.
A kenyér elfogyott, menjetek békével. Ámen.

Peppa Pig is a big thing in Italy
Peppa malac nagy cucc Olaszországban

La Spezia - roof gardens/tetőkertek

Templom mellett: Istent szeretem, a rajongói klubja, ami miatt aggódom.
Next to a church: I like God, his fan club that I'm worrying about.

Saturday market and orange trees
Szombati piac and narancsfák

Everywhere
Mindenhol

Palm trees too
Pálmafák is

Fehéren-feketén
Black and white

Porto Venere, where I ate the worst focaccia ever
Porto Venere, ahol életem legrosszabb focacciáját ettem

Byron is innen nézett ki
Byron was looking out here too

Even if you live in a touristy place, washing is a must
Mosni akkor is kell, ha turistákkal teli helyen laksz

Porto Venere - cemetery. Apparently rich people are trying to buy places for themselves here.
Porto Venere - temető. Állítólag gazdagok próbálják felvásárolni a helyeket itt.

Mióta gyerekem van, sokmindenen elbőgöm magam. Pl itt is.
Since I've got a child I tend to cry a lot. Like here.

Cinque Terre - scary bits/ijesztő részek

Cinque Terre - Cat sanctuary in the middle of the National Park, visitors are encouraged to feed/adopt the cats.
Cinque Terre - Macskamenedék a nemzeti park közepén: a látogatókat bátorítják az etetésre/örökbefogadásra.

Cinque Terre - between villages. Totally worth the huff and puff and sweat and scares.
Cinque Terre - faluk között. Abszolút megéri a lihegést, az izzadást és az ijedtséget.

Lerici - a halászok délelőttre már végeznek.
Lerici - the fishermen are already done.

Destination: Carrara - marble quarries.
Úticél: Carrara - márványbányák.

A városban a járda is márványból
In the town even the sidewalks are made of marble

Felfelé a hegyen.
Towards up.

Lefelé nézve.
Looking down.

Gyakorlatilag szeletelik fel a hegyet. A gépek lemaradtak viszonyítási alapnak, de nézd a fákat...
Practically the mountain is being sliced up. I missed the machines for scale, but look at the trees...

Mountain pieces - Mimi got one, and a story to accompany it.
Hegydarabkák - Miminek hoztam egyet, a hozzá tartozó mesével együtt.

Homemaking still in progress/Otthonkészítés még mindig folyamatban

Stain, wax, polish. Next time don't forget to put on gloves. Drill. Drill again, screw, screw, screw, screw... Don't curse, fix the wrong hole. Tadamm.
Fess, viaszolj, fényesíts. Legközelebb ne felejtsd el a kesztyűt felvenni. Fúrj. Fúrj megint, csavarozz, csavarozz, csavarozz, csavarozz...Ne káromkod, javítsd ki a rossz lukat. Tadamm.

Planning this took 2 evenings, making it took 1. Then half a day for Ark to fiddle with 4 letters.
Ezt kitalálni 2 estébe került, megcsinálni 1-be. Aztán Arknak fél napjába, hogy azt a 4 betűt felrakja.

Running - Futás

If someone told me even a year ago that I will seriously consider taking on running, I would have laughed. And laughed some more. And mocked him a bit.

And today I've run the third time this week.

Not talking about serious running of course, just started, and as with many other things I'm just learning how to be gradual and patient. It seems running is again something that is a perfect tool to teach all this: you have to start slow to avoid injuires. I learned that it s normal to run, walk, run, walk, run again, it isn't just normal, actually it is advised to start like this. There are starter programs that designed exactly like this. It isn't required to start running and run for half-an-hour at the first time.

And there are all these people around me who just started to run not long ago. Normal people. Even mums. All this happening around me gave me a huge moral boost, hey if they can, why couldn't I?

I never really understood this running thing before, ever. Running is hard, odious and boring. Oh, it totally is, when one does it for losing weight. Or trying to be fast. Or just trying to get on the bus. But running for the sake of running?? Whoever heard of such nonsense?

And here I am, all fitted in plastic, second skin tight gear and running around in Brühl Castle Park, trying to figure out how to turn all this into a meditation practice, because 3 times a week running and meditating, now that would be quite an achievement. (This doesn't mean I have not patted myself on the back, three times a week running, that is something, you get it?!. This is again something I'm learning. Acknowledging my successes. It's frigging hard people, it's frigging hard.)

Of course because old patterns tend to stick, I don't dare to commit. I try to accept that I secretly still bet on defeat. I bought some running gear (and it makes a whole lot of difference!) but I don't trust myself I will run for long. With yoga I know it's something I want to do in the rest of my life. With running I gave myself a month. I will not give it up for a month. After a month I will see how I feel.

But at least this little voice is quieter, weaker and more distant than it has ever been before.

http://theoatmeal.com/comics/running

--

Ha valaki azt mondta volna nekem egy éve, hogy komolyan el fogok gondolkozni azon, hogy nekiálljak futni, kiröhögöm. Hosszan. És még gúnyolódtam volna is egy kicsit.

Ma meg lefutottam a heti harmadik adagomat.

Persze nem beszélek én komoly futásról, most kezdtem, és mint megannyi más dologgal kapcsolatban, csak most tanulom, hogy kell lassúnak és türelmesnek lenni. Úgy tűnik, a futás is egy olyan eszköz, ami tökéletes a fentiek elsajátításához: muszáj lassan kezdened, hogy ne sebesülj le. Megtanultam, hogy teljesen normális az, ha futsz, gyalogolsz, futsz, gyalogolsz, megint futsz. Nem is csak normális, hanem egyenesen ajánlott így kezdeni. A kezdő programokat pont így tervezik, nem kell elkezdeni fél órákat futni az első alkalommal.

Itt van ez a a csomó ember köröttem, aki nemrég kezdett el futni. Normális emberek. Még anyukák is. Mindez adott egy hatalmas lökést, ha ők képesek rá, én miért ne lennék?

Sosem értettem ezt a futás dolgot ezelőtt. Futni nehéz, utálék és unalmas. És igen, mindez abszolút igaz, mikor valaki azért fut, hogy lefogyjon, Vagy hogy gyorsabb legyen. Vagy hogy elérje a buszt. De azért futni, hogy fusson az ember?? Ki a fene hallott ilyen hülyeséget?

És tessék, itt vagyok, full műanyag tapadós cuccban futok a brühli kastélyparkban, miközben próbálom kitalálni, hogy lehetne közben mindezt az időt meditálásra is használni, mert heti 3 futás ÉS meditáció, na az már lenne valami. (Ez nem azt jelenti, hogy nem veregettem vállon magam, heti 3 futás azért valami az én kis világomban, értitek!? Na ez is olyan valami, amit épp tanulok: felismerni a sikereimet. Nehéz ez emberek, nehéz ez.)

Persze a régi mintáktól nem szabadul meg olyan könnyen az ember, nem merek elköteleződni. Megpróbálom elfogadni, hogy még mindig a vesztésre játszom.Vettem pár futócuccot (és nagy különbséget jelent ez ám!), de nem bízom abban, hogy a lelkesedés kitart. A jógáról tudom, hogy az valami, amit egész életemben szeretnék csinálni. A futásnak adtam egy hónapot. Nem fogom feladni egy (1) hónapig. Utána meg megnézem, hogy érzem magam. 

De a hang sokkal halkabb, gyengébb, és messzebbről szól, mint eddig bármikor.

*Bocs, a képregény csak angolul van.
Nem hiszek a falban.
Én a Blercsben hiszek.
A Blercs egy kövér kis kerub, aki követ, mikor futok.
Egy lusta, szemét állat.
Azt mondja, hogy lassítsak, hogy sétáljak, hogy adjam fel.
"Lassíts Captain Speedypants (szó szerint sebességnadrág kapitány)! Menjünk haza! Ott a barnaszósz, amit meg kell enni és alvás, amit le kell aludni! És a Robocop trilógia sem nézi meg magát a Netflixen!'

Olaszország - Italy

A születésnapomra Olaszországot kapom. Olaszország különleges. Olaszországban lettem felnőtt. Olaszország nélkül nem lennék az, aki vagyok. Szia Olaszország. 19 nap, és jövök! És pont így fogok vigyorogni.
--
I got Italy for my birthday. Italy is special. I become an adult in Italy. Without Italy I wouldn't be who I am. Hello Italy. 19 days and I'm coming! And this is exactly how I will grin.

Easter Prelude - Húsvéti elözmények

I swear the home blocks are not staged. They resurfaced from a kitchen box and unpacked them to the first free place. Sometimes life sends messages?

Kisdobos nagyeskü, hogy a home kockákat nem direkt állítottam oda. Egy konyhás dobozból bukkantak elő, az első kéz ügyébe akadó üres helyre raktam le őket. Néha üzen az élet?

3 hours shopping in the local builder's shop, got chased by a hungry dinosaur and lost the kitchen cupboards knobs. Who says parents can't have fun?
----
3 óra vásárlás a helyi építkezős boltban, megkergetett egy éhes dinoszaurusz és elvesztettük a konyhaszekrénybgombokat. Ki mondja, hogy a szülők nem tudják, hogy kell szórakozni?

Haladunk - Progress

Abszolút haladunk, főképp azt csinálom, amihez kedvem van. Pl. egy nagyon fontos és sürgős ládaátalakítást Mimi papucsainak:

We are totally making progress, I mainly do what I feel like. For example a very important and urgent crate conversion for Mimi's slippers:

Kétnyelvű családban.../In a bilingual household...

...kétnyelvű doboz./...bilingual box.

Van még több is...valahol./ There is more...somewhere.

A nap is felkerült, immár arccal. / The sun went up again, with face this time.

Emesének:)

Teljesen jól haladunk, nem? / Clearly visible progress, right?

Erre 7 éve készülök, mióta először megláttam Ark régi szemüvegeit.
I've been wanting to do this for 7 years, since I first saw Ark's old glasses.

Maszat - Mess

Már rég felnőttem, de emlékszem a felelőtlen örömre amit érzel, mikor sárban maszatolsz, ahogy a hűvös, csúszós, formázható trutyi siklik az ujjaid között. Ma ugyanezt az örömöt láttam Mimi arcán miközben a festéket dögönyözte, és irigykedtem, mert az én eszemben csak az járt, mekkora munka lesz mindezt levakarni róla. És nem, és nem, és nem kezdtem el én is maszatolni, pedig nagyon hívott. Már túl rég felnőttem.

I grew up a long time ago but I still remember the carefree joy what you feel when you play in the mud, how the cool, slippery, moldable slime is sliding between your fingers. I saw the same joy on Mimi's face today while she was squelching paint and I was jealous because I could only think about how big of a task will be to clean her up. And I absolutely did not join in however strongly she insisted. I grew up too long of a time ago.

Blackboards -Tablak

Mert ezer eve szeretnek egyet.
Because I've been wanting one for ages.

New start - Új kezdet

There was this problem whether to start a new blog (started to overflow facebook) or follow a very old one. But reading back I decided I liked who I was 10 or so years ago. No new starts but continuity. I'm the same person, maybe one who got a bit lost on the way but not better or worse.

I let a lot go during this move. 30 year old letters from people who don't matter anymore. I never knew it can be so easy to let it go. But the past is getting lighter now, I find myself concentrating on the future instead of dwelling on past memories. I would like to pet the old me on the head, she was lovelier than I thought that time.

And this move. This was a right move. Not a must, not a no-other-option one. I'm here, cause I want to be and it's good. The little old houses, the playground (because now this matters too), the tall pines. The Orion is visible from our balcony. There are boxes everywhere, but we are building a home, you know, the type where one can feel safe and comfortable. Where we can put our feet on the coffee table and make blackboards out of everything you want (and can). And oh, I'm so doing it.

But the main thing is: I feel like I again have things to say that might matter. If not to else, for myself in 10 years.

----------------------

Volt ez a dilemma itt, lebegett pár napja felettem, hogy írjak új blogot (a facebookot túlspammelem) vagy folytassam a nagyon régit. De így visszaolvasva úgy döntöttem, hogy tetszik az, aki 10 éve voltam. Nincs új kezdet, folytonosság van. Ugyanaz vagyok, csak lehet, kicsit elvesztem útközben. De sem rosszabb, sem jobb nem vagyok.

Sokmindent elengedtem a költözés során. 30 éves leveleket emberektől, akik már nem számítanak. Sosem gondoltam, hogy ennyire könnyen el lehet engedni. De a múlt egyre könnyebbé válik és azon kapom magam, hogy jobban koncentrálok a jövőre, ahelyett, hogy a múltamon rágódnék. Szívesen megsimogatnám a régi énem kobakját, sokkal jobb fej volt, mint én azt akkor gondoltam.

És ez a költözés. Ez egy jó költözés volt. Nem  muszájos, nem azért, mert nem volt más választás. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni, és jó itt. A kis öreg házikók, a játszótér (mert most már ez is szempont), a magas fenyők. Az Orion látszik a teraszról. Mindenfelé dobozok persze, de otthont építünk, olyan igazit, tudod, ahol biztonságban érezzük magunkat és kényelmesen el lehet heveredni. Felrakni a lábad az asztalra és bármiből táblát csinálhatsz, amiből akarsz (és tudsz). Én pont ezt csinálom.

De a lényeg: úgy érzem, hogy megint van mondanivalóm, olyan, ami számít. Ha másnak nem is, a 10 évvel későbbi magamnak.

Az ideális felmondásnak valami olyast képzelnék hasonló helyzetben, hogy hatalmas svunggal felállok, bejelentem, hogy "I quit!" felkapom a táskám és kiviharzok az ajtón.
Ehelyett meg volt mosolygós beszélgetés és egy hónap felmondási idő.

Idedobált mondatok

Nincs kedvem írni.
Ark Párizsban volt négy napot én meg nem.
A húsvét közepesen volt húsvétos de kaptam sonkaízű sonkát (dán).
Itt it van kész gyümölcstortaalap a boltban.
Szeretem a rozmaringos kenyeret.
Még mindig nincs munkám.
Szerencsére csak nekem nincs, így nem fogunk éhenhalni egy jó ideig.
Jó egy cica a háznál.
Kertészkedem, önkénteskedem és nyafogok.
Túl sok ez a jóból.

Szabadvers az együttélésről - csak komolyan kérem

Mert reggel felkelünk
és aztán egész nap ülünk a fotelban
én főzök, ő úgy tesz mintha dolgozna
én meg nyaggatom, hogy intézze már el
ezt meg azt
aztán szót is fogad.

Nem, nem a gyerekem
a párom azt hiszem és
épp ezért zavar.

De aztán meg ő szól rám, hogy
ejnye
És akkor elszégyellem magam.

Két gyerek vagy két fölnőtt:
azt hiszem még nem döntöttük el.

Karácsony óta annyi minden történt és semmi sem történt. Itt vagyok, nem otthon, hanem itt messze és próbálom kialakítani az életem. Felderíteni a környéket, megtalálni a tökéletes tejfölpótlékot, mosóport, kenyeret.

Néha pillanatokra rámtör a honvágy, és hiába csak egy pillanat a sajgás marad hosszan, mikor rájövök, hogy nem hívhatom fel a komámasszonyt azzal, hogy mi lenne, ha vasárnap meglátogatnám a keresztgyerkőcöket.

Nem gondolkozom ilyeneken persze reggeltől estig, van ezer más dolog, amiket csinálni lehet. Aktívan munkát keresni például, aminek meg is van az eredménye: két hete kezdtem, azóta voltam 14 ügynökségnél leadni az önéletrajzom és elbeszélgetni különböző bácsikkal és nénikkel arról, hogy milyen munkát is szeretnék.

Van már igazi, brit biztosítási számom (ie. NI number alias NINO), amivel hivatalosan is tagja lettem az itteni közösségnek. Jogosítványom még nincs mert a DVLA ül rajta és tagadja, hogy kapott volna tőlem bármit is. Mivel jogsim nincs bankszámlám sincs még egy ideig.

Már tudom hol a könyvtár, tanulok a számvitel (igen, angolul is pont olyan vacak, mint magyarul) vizsgámra, nézelődöm, hogy mi minden kell az autóvásárláshoz, jód helyett vettem fertőtlenítő krémet és géz helyett vattázott izélapot.

Szokom a félhomályt, tanulok örülni fél órás napsütésnek, próbálom kideríteni, hogy valaki kedves vagy csak nagyon udvarias. Órákat beszélgetek Gemmával, aki aranyosabb főbérlőnek bizonyult, mint vártam és sokat olvasok.

Szóval semmi extra, szokom az életem.

Karácsony

Idén nagyon más volt a karácsony, mint eddig bármikor: az első, igazi önálló karácsonyunk, inkább szükségből, mint szabad elhatározásból, mégis jól sült el.

Ami nem volt: ideges sütés, kiabálás, rohangálás, zsivaj, veszekedés, hús az asztalon
Ami volt: karácsonyi zene, nevetgélés, sokatevés, gyertyagyújtás, kicsit spiccesen társasjátékozás

Persze a dráma idén sem maradt ki, de ez talán majd változik. És ha nem, legalább messze leszek tőle.

Na de a karácsonyról: az egész ott kezdődött, hogy vagy három napig vásároltuk a karácsonyi vacsorához valókat és kutattunk receptek után. Aztán 23-án elkezdtünk tésztát gyúrni és pirogot csinálni, mindketten életünkben először: Ark tudta hogy kell kinézniük és hogy milyen ízük legyen, én a leírás és magyarázatok alapján igyekeztem a főzési tapasztalatot adni a receptek egyenesbe hozásához. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a halhoz abszolút nem értek: a halászlé és a rántott hal megy, az összes többi a "párolva fokhagymával és citrommal biztos jó kategóriába tartozik", ami lássuk be elég egyhangú és kevéssé igaz.

Az eredmény:

Pirog nyersen

A töltelékek:
túrós-hagymás törtkrumpli és gombás savanyúkáposzta

Pirog főzve-sütve

Céklalevesbetét (uska)

Mondtam, hogy nem vagyok egy halmágus...

Az író- és számítógépasztal ünnepi sarka:
se ebédlőasztalunk, se mélytányérunk, se merőkanalunk

A karácsonyfával is voltak gondok: 23-án egy helyet találtunk, ahol még árultak pár maradékot, mint pl. ez:

Aztán ő lett a nyertes.

Jah, és karácsonyfatartót persze már sehol nem kaptunk, így egy öreg szék lett a kiváltságos:

Bizonyíték, hogy a díszek és az ajándékok teszik a karácsonyfát:

És a dobozokban: könyv, papucs és a már hagyománnyá váló belga praliné (ahogy Ark megjegyezte: van annak előnye, ha az ember anyja Belgiumban él)

Ijesztő, hogy a tartalmuk 85%-ban ugyanúgy megszívlelendő, mint közel 100 éve

Mi vs. hideg angol padlók - a férfi verzió

és a női

Albert és John is szereti a csokit

Bonni híradó

A cím azért nem teljesen korrekt így, mivel régen írtam, így lesz benne ez is, az is aztán mindenki kiválogatja mi kell neki belőle.

Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Londonba, hogy jajj itt most havajdízsé lesz, öt nap felhőtlen mulatás mielőtt belevágunk a nagy kalandba. Persze ismerhetném már jobban magam, szerintem mindenkinek nehezen menne a mulatozás, ha tudná, hogy mennyi minden intéznivaló és bizonytalanság vár rá az öt nap múlva.

Azért sétáltunk egy napnyit a belvárosban, ettünk finomakat, de be kell valljam, nem bántam, mikor elértem/tünk az intéznivalókhoz. De még mielőtt tényleg odaértünk volna a párom azért még lekéste a repülőjét nem kis pluszkiadást okozva a büdzsénknek, ami per pillanat nem áll annyira rosszul mint az izlandi és a magyar államkassza, de még pár hasonló húzás részünkről (a szemfülesek észrevehetik, hogy lassacskán ez injkább másfeles blog mint egyemberes blog : énből mi (én plusz az árnyékblogger, aki csak említésre kerül, írni sosem ír) lett - olyan mint a kisgyerekes/terhes anyukák: picit szűkebb a világ.), szóval még pár hason húzás részünkről és jönnek a májkrémes és vajaskenyér napok, amit nem tudom a másik fél, aki nem szokott nélkülözéshez, hogy és meddig bírna.

Node mi is a helyzet, mert eddig sok tényt nem közöltem, mi? Némi unszolás után eldőlt, hogy Bristolban kezdjük angliai életünket: nincs messze London (vonattal másfél, busszal két és fél óra), van közvetlen járat Magyarországra, tengerparti város (nehogymár elköltözöm egy bazi szigetre egy tengerileg hátrányos helyzetű országból és víztől messze élek, fenét!) és elég nagy ahhoz (kb. fél milla), hogy a munkakeresés ne legyen hatalmas gond (na igen, ez még a remény része). Elhatározást tett (meg csomó telefonálgatás) követett, így a következő hétvége már Bristolban talált, kiadó szoba után kutatva. Youth hostelben aludtam (és igenis bánom, hogy nem utaztam hátizsákkal körbe Indiát, Dél-Afrikát vagy a világot) és két napig jártam a várost, és büszkén jelentem, hogy van hol laknunk. Illetve lesz, mert a szoba, amit kivettem még felújítás alatt, de januárra kész lesz. Két nap sokra persze nem volt elég: körbebuszoztam a várost (sirályok a városközpontban!), láttam egy-két borzasztó szobát, kikupálódtam az angol bérleményekből..no erről érdemes két szónál többet írni.

A kulturális sokk elég erős, még úgy is, hogy már éltem az Egyesült Királyságban. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok dologhoz kell hozzászoknom (és a másik félnek még nehezebb lesz), mint például:
-a legtöbb helyen fűtés reggel van két órát, meg este négyet, ezért papucs, mamusz, meleg zokni, extra pulóver ajánlott, valamint minél hamarabb érdemes lesz munkát találni, mert az irodában remélhetőleg meleg van
-ha nincs fűtés, nincs meleg víz sem
-a dupla szoba lehet 5 nm is, vagy 12
és egyéb:
-a társadalom bizalmon alapul: nincs lakcímkártya, személyi igazolvány és ha gázszámla van a neveden félisten vagy
-a britek borzasztó nacionalista nemzet
-minden ruha el van számozva.

Szóval egyelőre úgy gondolom a britek totál lököttek és nem is értem, hogy működik az országuk (sőt mi több, ezzel nem vagyok egyedül, de aztán lehet, hogy mindez csak a sokk része: beszéljük ezt újra 2 év múlva).

Mindenesetre most Bonnból írok (lásd cím), ketten karácsonyozunk idén (hazamennyi ilyenkor ijesztően költséges lett volna), saját karácsonyfa, főzés (sütés nem, mert csak egy kis villanyrezsónk van), maradék szaloncukor. Lengyel menü lesz, hústalan, hallal és céklalevessel (ne hüledezzen senki én örülök, hogy egyikünk sem ragaszkodott a tradicionális 12 fogásos karácsonyi vacsora 2 főzőlapon történő elkészítéséhez) aztán magyar mézeskalács (még Londonan sütöttem). A Jézuska is halad az általános recesszióval és csak anyósjelölttől kapunk ajándékot mindketten, a többi idén elmarad - ha nagyon szarkasztikus szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a költözés az ajándék, hahaha.

Pedig a neheze - hogyan találjunk állást Bristolban - még csak januárban jön. De addig is karácsony van, meg mézeskalács. Meg nagytakarítás úgy öt perc múlva.

No igen, míg Albert és John az utazás, álláskeresés és egyéb királyságbéli kalandok vicces vagy gunyoros oldalát vizslatják, addig én megtartom a kis személyes blogomat (nem oxymoron ez?) az aggódásra és a kétségbeesésre. Lassan már több személyiségem lesz mint egy átlag skizofréniásnak.

Tegnap az első nap (és végig a régi mondóka első sora - meg Beethoven Örömódája) dobolt a fejemben hogy karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán) főképp semmittettünk. Sétáltunk egyet, észrevettük mennyi minden különbözik és mennyi minden hasonló, csokis kalácsot ettünk és örültünk a napsütésnek. Beszélgettünk mindenféléről aztán este fáradtan dőltünk ágyba.

A terv mára:
-londoni karácsonyi hangulat abszorbálása
-bankszámlanyitás (5 éves ideiglenes jogosítvánnyal, ha sikerül)
-postai cuccok feladása
-jogosítvány átváltásának elindítása