Karácsony óta annyi minden történt és semmi sem történt. Itt vagyok, nem otthon, hanem itt messze és próbálom kialakítani az életem. Felderíteni a környéket, megtalálni a tökéletes tejfölpótlékot, mosóport, kenyeret.

Néha pillanatokra rámtör a honvágy, és hiába csak egy pillanat a sajgás marad hosszan, mikor rájövök, hogy nem hívhatom fel a komámasszonyt azzal, hogy mi lenne, ha vasárnap meglátogatnám a keresztgyerkőcöket.

Nem gondolkozom ilyeneken persze reggeltől estig, van ezer más dolog, amiket csinálni lehet. Aktívan munkát keresni például, aminek meg is van az eredménye: két hete kezdtem, azóta voltam 14 ügynökségnél leadni az önéletrajzom és elbeszélgetni különböző bácsikkal és nénikkel arról, hogy milyen munkát is szeretnék.

Van már igazi, brit biztosítási számom (ie. NI number alias NINO), amivel hivatalosan is tagja lettem az itteni közösségnek. Jogosítványom még nincs mert a DVLA ül rajta és tagadja, hogy kapott volna tőlem bármit is. Mivel jogsim nincs bankszámlám sincs még egy ideig.

Már tudom hol a könyvtár, tanulok a számvitel (igen, angolul is pont olyan vacak, mint magyarul) vizsgámra, nézelődöm, hogy mi minden kell az autóvásárláshoz, jód helyett vettem fertőtlenítő krémet és géz helyett vattázott izélapot.

Szokom a félhomályt, tanulok örülni fél órás napsütésnek, próbálom kideríteni, hogy valaki kedves vagy csak nagyon udvarias. Órákat beszélgetek Gemmával, aki aranyosabb főbérlőnek bizonyult, mint vártam és sokat olvasok.

Szóval semmi extra, szokom az életem.