Karácsony az valami olyan, amit gyerekkorom óta nagyon szeretnék és még sosem volt olyan, olyan igazis, mint a filmekben, hóval meg haranggal és nevetéssel, örömmel, mert nálunk nem szokás ez sem. Nálunk tévézés van és vita meg veszekedés, apu meg kimegy és dolgozik, kopácsol és csattog, anyu meg duzzogva ül benn, mi meg nem tudunk mit kezdeni a helyzettel.
A szeretetről szól ez elvégre és nem tudom, talán túl kemények és nagyok vagyunk
de még mindig él a vágy bennem és majd ha saját családom lesz.....

...vajon én hogyan fogom elrontani a karácsonyainkat?

Ma felmondtam a munkahelyemen, ami nem esett olyan jól, mintha mondjuk fél év múlva tettem volna, de azt hiszem sok hajtépéstől megspórolt.
Az új munka meg sokfelelőségesen és kevésszabadidősen hangzik, kihívás meg egyéb elcsépelt szavak.

Amúgy meg?
Amúgy meg szerelmes vagyok.

Ő komolyan gondolja én meg nem tudom hogy gondolom. Egyelőre csak ijedek nap mint nap.
Három nap alatt felborulhat az ember bejáratott kis élete.
Azért jó:)

Van az a dolog a kívánságokkal, meg vigyázni, hogy ki mit hogyan mert még megtörténik.
Én most csak kapkodom a fejem, mert hát most jó épp (egy hete még nem volt az).

És már csak két icipicit szeretnék ha még lehet.
Legyen már nyaralásos.
Maradjon így az öcsém.

De ha a csak a második teljesül én ígérem kivárom a júliust magamtól.

az a baj a tréninghetekkel, hogy nem tudom a lelkesedés a sajátom-e avagy csak kölcsönzött. dolgozni akarok de egyelőre csak unatkozom

hajrá én!

Igen. Nem. Igen. Nem. Jó. Rossz.
Hová tűnt mindenki?

Tényleg élveztem a 3 hónap semmittevést itthon. Úgy néz ki ma elfogadok egy állásajánlatot.
Úgy néz ki megérte várni. Tényleg.

Ahogy már válaszok is vannak nem csak kérdések és sóhajok félni kezdtem és hirtelen méginkább egyedül éreztem magam.

Tegnap egy közel egy éves kislánnyal pakoltunk könyveket le és fel a polcról. Ő a "le" részében jeleskedett persze miközben próbált valamit magyarázni de a "ba" nekem csak "ba". Azt hiszem neki lesz muszáj megtanulni magyarul, én szimplán hülye vagyok a babanyelvhez.

Ma reggel a buszon a mellettem ülő fickó közhelyeket dobált egy lányra, aki néha hümmögött és közhelyeket dobált vissza. Azt hiszem mind a ketten megkönnyebbülten szálltunk le.

Tulajdonképpen a jó reggeleket Demszkynek köszönhetem, aki feltúratott mindent a körtér környékén (miközben bennfentes információ szerint se pénz, se terv, se semmi nincs kész ahhoz, hogy azt be lehessen fejezni, gyakorlatilag pár munkás lézen a falak mögött), ezzel arra kényszerítve, hogy reggel a Kosztolányin átszálljak. Átsétálni a parkon a Feneketlen tó mellett csípősen hűvös napsütésben és mindenféle gondolatokat toszigálni ide-oda nem rossz kezdés egy napnak.

Már csak 25 nap és munkanélküli leszek. Alig várom.

Egy hete felmondtam a munkahelyemen.
Ma reggel sírógörcs jött rám a gondolattól, hogy be kell mennem dolgozni.
Ez a fasza helyzet.

Kicsinek érzem magam, mellőzöttnek és semmire sem jónak. Ülök a fotelban és a sírás kerülget, miközben próbálok utánajárni, hogy vajon mi okozta ezt, de nem jutok mélyre, csak a felszínt kapargatom. Félek, hogy magam előtt is szégyenkeznék, ha mégis.

Mert most egyszerűen csak élvezem ami történik köröttem és nem rágódom rajta.
És ez jó így.

Reggel felnéztem a villamoson és hiába kerestem a tükörképem az üvegben.
Láthatatlan lány lettem.

Ülni a jólesően hideg szélben, dideregni egy padon a kedvesre várva aki fűtött busszal érkezik, de nem leszáll, hanem én szállok fel hozzá és ő vezet, aztán odajön, átölel, mosolyog és az üres buszon csókolózunk a Batthyány tér szeme láttára.

Aztán sokat-sokat beszélni még reptéren csücsülő barátnővel telefonon, akivel hiányzós rég nem, döcögni a villamoson hazafelé és nézni az embereket.

Nevetni hárman a konyhában (konyhánkban) míg az öcsém főzni tanul és aztán megcukrozza-tejfölözi a lekváros derelyét.

Jó dolgok ezek. Szívmelengetően jók.

Tényleg ilyen pocsék az életem vagy csak én érzem annak?
Nem mintha nagy lenne a különbség.

A mai napra két jó dolog jutott:

Egyik az, ahogy a Petőfi rádióban az időjárásmondó néni puhán kimondja a záporok szót.
A másikat még versenyeztetem.

Én mondom, sose bízz a lófejű orvosokban.
Pláne ha a magánrendelőjük folyosóját szőke, doktornőnek álcázott cerberussal őriztetik és a szemükben dollárjelek pörögnek.
Nekem egy ötezresbe került az infó, nektek ingyen adom tovább.

Menekülnék, de nincs hova.
Nincs hova.
Hova.

Nyilván sütit sütök. Mi mást is csinálhatna az ember szerda fél éjfélkor egy viszonylag döglesztő ide-oda utazós rohanós nap estéjén, minthogy éjbe hajlóan csokletcsipkukit süt, mert ez gyorsan kész van és nem lehet elbarmolni.

Persze rájön az ember rögtön, hogy mégse a tojást kellett volna összekeverni a cukorral, hanem a margarint, de mindez persze már nem segít az ökölnyi margarindarabokon, amik kellemesen ellubickolnak a cukros tojásmézgában.
Mit van mit tenni, adjunk hozzá egy kis fahéjat, vaníliás cukrot de mindenképp felejtsük ki az első adagból az apróra vágott csokit. Közben természetesen próbáljunk visszaemlékezni, hogy két éve, mikor utoljára sütöttük ezt akkor is kiskanállal kellett-e vajh rákenni a kivajazatlan tepsire a természetellenesen nyúlós-ragadós masszát.

Picit kapassuk oda, mert ha megfeketedik a dupla adag cukor, amit véletlen beleöntöttünk, akkor máris rá lehet fogni az ezeréves sütőre az egész hóbelevancot és a szemétbe zúdíthatjuk (vagy bevihetjük a munkahelyre nekik úgyis mindegy alapon).
Aztán keljünk reggel ötkor, hogy az unalmas ámde mindig működő meggyes piskótát összedobjuk.

Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Minden rendeződni látszik. A görcsös félelem elmúlt mire találkoztunk és a három testvér kismalac elindult lakást nézni magának.
Az első ház nem volt jó, mert beázott szalmából volt és a farkas elfújta volna.
A második ház nem volt jó, mert romos volt fából volt és a farkas elfújta volna.
A harmadik ház pont jó volt, napos ebédlővel téglából volt így a farkas nem tudta elfújni.
Remélem ebből a meséből senki nem jön ki leforrázottan.

Nem akarom,
de nem is futok (előle).
Azért eljátszom a mi-lenne-ha gondolattal.