A három hónapos (még jó, hogy csak annyi) Candida-kúra (no fehér liszt, cukor, méz, minimális szénhidrátbevitel - majd egyszer írok róla) jót tett a testemnek, de a lelkemnek kevésbé sem. És be kell vallanom hiába tudom, hogy a mekikaja sz@r műanyag, akkor is szeretem. Jön a kísértés és csábítgat a körtér felé, csak egy sajtburger+kurmpli kombó ebédre, namár.
Ma egy órán keresztül küzdöttem. Hiába. Arra még rá tudtam magam venni, hogy vizet vegyek kóla helyett és sajtburgert valami bazi nagy 1875 kalóriás ugyanúgy sajtburger ízű szendvics helyett, de a helyet nem tudtam teljesen elkerülni. Aztán elbaktattam a Kosztolányira - ha már műanyag kaja, akkor a környezet legyen természetes (Bartók négysávostól+bazi kereszteződéstől elvégre elválaszt vagy 4 fa meg 2m2 sás).
Elhelyezkedtem az üres padon: mellettem csókolózó pár (hjajj a kedvesem ma este már megy is haza), másik oldalon olvasó fickó. Először a szódásüveg szemüvegre figyeltem fel. Aztán a nagy szakállra. Aztán Frank Herbert Dűnéjére. És legvégül a koszos farmerra, a lehordott edzőcipőre és a két hatalmas szatyorra, amiben a fickó a fél életét hordja.
Megakadt a számban a sajtburger. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy van bennem és a közeli padon ülőben valami közös. Sosem gondolkodtam el azon, mit csinál egy hajléktalan, a kérdésre a válasz valószínű az reménytelenség, az ivás és az alvás tengelyen mozogna, de az olvasás nem a lista élén merült volna fel. Igazságtalannak éreztem magam és szégyelltem a hamburgert, a krumplit és az ásványvizet, de legyűrtem, kidobni nem mertem volna.
Bocsánatkérően kullogtam oda a szomszéd padhoz és félve kérdeztem meg, hogy az almáspitémet elfogadná-e, mert már nem vagyok éhes.
Nem lepődött meg csak igent mondott, megköszönte a pitét és én azóta próbálom az érzéseimet helyrerakni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése