Az úgy van, hogy néha azért felnézek az iwiwre és néha az is eszembe jut, hogy megnézzem, engem jelölt-e valaki ismerősnek és jé, tényleg, egy csomó volt-volt évfolyamtárs, még a régi szép időkből, akikkel együtt kellett volan végeznem, de hát mostmár én is egyenrangú vagyok, ott figyel a diploma, persze az összes többi bizonyítvány még bent, mert a TOs azzal rázott le, hogy jajj hát úgyis jönnek még maguk erre, persze, majd akkor lássam az egész bagázst mikor a hátam közepét tükör nélkül.

És ma jól összemosolyogtunk a hajtipajtis lánnyal, csak mert olyan mosolygós volt és elmondta tiszta őrület van a városban, minden tele autóval és gyalogossal és mindenki csak megy és megy, én már nem akarok menni, csak leülni egy sarokba és sírni, kisírni magamból a rosszakat és a jókra gondolni inkább.

Az is van, hogy kinyílt némi út és pénz is, persze nem sok annak, aki saját autókkal rohangál de nekem rengeteg mert hát apunak nincs munkája és én többet keresek mint bárki, szégyenlősen sok, nem érdemlem meg hát nem értik, hogy én gyerek vagyok ők meg a szülők és jajj, hát ahogy öregszenek én leszek a szülő, én nem akarok szülő lenni, gyerek akarok lenni, valaki vigyázzon rám néha.

Mert hát költözöm, mindjárt, alig egy hét múlva el innen és hát persze elgondolkoztam, vajon mennyire menekülés, de ha azt nézzük, ami ma azután történt, hogy az öcsém összetörte a családi autót és mindenki azon kattogott, hogy jajj, hát az autó és a másik, és a biztosítás meg a bonus-malus és hazaadod a fizetést meg csak zsebpénzt kapsz hát nem lehet ezt csinálni egy 20 éves emberrel, és nem lehet neki papolni akkor sem ha legrosszabb kamaszkorát most éli, ha már eddig nem engedték neki. De hát van, hogy én is utálom, és tehetetlen vagyok aztán meg dühös és nem érdekel felkiáltással hátat fordítok, de én voltam az egyetlen a családból aki megkérdezte, hogy hogy van, lelkileg is, mert hát az autó sokkal fontosabb mint az, hoygy se kezét, se lábát nem vesztette és hát gyorsan ment, de legalább biztonsági öv volt.

És menekülnék igenis, elég elég, ez már nem az én életem, nem akarom, hogy az én életem legyen, de mekkora lépés elkezdeni egy igazi sajátot én már nem ide jövök haza többet lépés, túl rég volt, hogy ilyet csináltam és különben is kicsit vagyok sé félek, mert nem tudom az arányokat, a helyes arányokat legalábbis, hogy mennyire lehet elszakadni a családtól, hogy mennyire lehet barátja a munkatársainak az ember, hogy mennyire lehet kedvese egy már nem is olyan idegennek és mennyi szerep de hol vagyok én és mennyire utánzom azt a mintát amilyen szeretnék lenni, de jajj, ha egyszer felébred a másik és rájön, hogy én nem is ilyen, vagy én jövök rá, hogy én nem is ilyen, ez a beetetés időszaka tulajdonképp vagy mi van, de hát nem tudok más lenni és szeretnék olyan szépet írni én is, mint egy lány, aki azt írta, hogy hiányzol mint mókusnak az erdő.