A pici meg a nagy.
Két pár szemüvegben tükröződő teáscsésze.

Pont elég a csendes derűhöz.

John Lennon elment egy japán művésznő kiállítására.
Volt ott egy létra, a plafonon egy ajtó.
Felmászott, kinyitotta azt ajtót ami mögött egy IGEN állt.
És ezek után meg akarta ismerni Yoko Onot....
..legalábbis így mesélte Laci bácsi az általánosban.

Az én ajtóm mögött nem lapul. Sőt. NEM.
És a szoba fala is NEMmel van tele. Az ajtón firkált NEMek sorakoznak, a lábtörlő alatt is egy NEM lapul, a tányér alján, mikor megeszem a levest NEMet látok. NEM jön velem szemben az utcán, a metró falán NEMek bújnak meg. A tükörbe nézve is NEM biccent.

Tegnap este óta.

...aztán egy véletlen beszélgetés mindent megváltoztat
és hatására vérkomolyan ilyeneket írok a zsidófiúnak:

you are a nice guy
but simply not my type really
i'm sorry

És tényleg.

Ma épp éledeznek az illúziók.

Csiszolok, meg festek, ajtót, falat, képkeretet és még mindig a ház különböző részein táborozom.
Halálos nyugalommal konstatálom, hogy pontosan egy hét múlva kellene leadni a diplomámat, amihez három hete hozzá se szagoltam és hányingerem van tőle.
És kezdem illúzióim veszteni. Hát kell ez nekem?

..és még gondolkodni sincs kedvem, nemhogy írni...

Az ember elaggodalmaskodik ilyeneken, hogy lekési a villamost, fáj a feje, sok a munka, mindjárt diploma, blablabla, blablabla.

Mindez mennyire lényegtelenné válik, mikor sokkot kapsz. Keresed a szavakat, próbálod megérteni, felfogni, amit az arcodba kaptál.
Aztán lassan szétárad az érzés, és csak mosolyogsz és mosolyogsz...:)

G!
Nem mondtam ám igazat, kaptam már közel ekkora sokkot egy levélben.
Hejj, lány(asszony?) ugyancsak le kéne ülnünk beszélgetni egyet, annyi, de annyi kérdésem van!

Ha unatkozol a metrón kezdd el leszedni a rojtokat a sáladról és a színek szerint szétválogatni a szálakat. Jobb híján megteszi, ha se könyv, se zene de még csak egy rágódnivaló gondolat sincs nálad és tömegközlekedsz.

Hurkát akarok. Meg székelykáposztát, brassóit, sztrapacskát, tejfölös lángost, borsófőzeléket, krumplipürét fasírttal, lekváros fánkot. Ölni tudnék egy tarhonyás virsliért, bokákat törni egy lekváros gofriért.

Ma 31 napja fogyózom.
59 days to go.

Helyzetjelentés.

A húgomnál táborozom egy fotelágyon, a házban por, sitt, festék merre a szem ellát, de persze a net működik.

Vac-vac.
Hiába jött meg a tavasz, hideg van.
Egyelőre belül is.

De lehet, hogy csak azért mert a nyitvafelejtettem az ablakot.

És festünk.

Hajat mosok reggel, bevásárolok, pasztellsárgára csiszolom a hajam, aztán megint hajat mosok. Ablakot festek és hozzá sem nyúlok a szakdolgozatomhoz, pedig vészesen közeleg április 1.

De legalább nem gondolok arra, hogy ma sem kaptam smst. És arra sem, hogy mostanság sok olyasmit csinálok, amihez tulajdonképpen nincs is kedvem.

Itt van négy nap, mikor csinálhatnánk valamit, elmehetnénk valahova, együtt, úgy család módra. És mi mit csinálunk ehelyett, na mit?
Festünk, bazdmeg, festünk.

Mert mi festünk nyáron, festünk télen, festünk ajtót, ablakot, évente, kétévente, festünk szobát, konyhát, fürdőszobát. És ha nem festünk, akkor tapétázunk, burkolunk, takarítunk, szigetelük, építünk és bontunk. Blablablabla.

Ilyenkor apám fejét a falba verném és minden koppanásnál megkérdezném, hogy na a családod vagy a kurva házad a fontosabb.

De minek is kérdezzem...tudom a választ.

És akkor felébrednék egy faházban,
ahol az ablakban piros muskátlik figyelik a postást és a tejesembert,
ahol az ágynemű ropogós és napszagú,
ahol a fürdőszobába reggeltől egész estig besüt a nap,
ahol a számítógépet csak akkor kapcsolom be, ha a barátaimnak írok,
ahol mosolygós hangon szólnak a reggeli hírek és délután almáspiteillat terjeng a konyhában.

Ahol a lelkek vagy fehérek vagy feketék. Nem pirosak és kékek, maszatosak, csíkosak és pettyesek, lyukasak, gyűröttek, bugyrosak vagy foltosak.

Egy tisztalapsima-lelket, egy igen-nem agyat, egy kézimunka-egyencsomagot kérnék.

És akkor felébrednék egy faházban.

Oksa. A mai események tükrében vissza kéne vennem a paradroidságból.
És ebből az E.-féle lazaságból is.
De azért ha én ezt az unokáimnak elmesélem....

A mai események hatására elgondolkodtam azon, vajon paranoiás vagyok-e.
Nem, nem vagyok.

De egy enyhén paranoid karakter lehet bejátszik.....

Inkább hiszékeny vagyok, mint gyanakvó, még ha becsapnak is!
Mert ha hiszékeny voltam, és becsaptak, egy pillanatig szenvedek, de a gyanakvás egy életen át gyötri az embert.
-Paul Gauguin-

....én perpill pont ellentétesen élek: mindenki csaló, amíg nem bizonyította ártatlanságát. Még rémlik halványan, milyen volt fordítva, míg működött: nem vágtak át, sőt. Sőt.
Aztán egyszer mégis, és még csak nem is hibáztathatom igazán őt, mert a Nagy Átverést nem direkt történt. Egyszerűen összeakadtam egy lelki bicegőssel, akinek köszönhetően két éve nem tudok a krokodiljaimtól szabadulni, hiába hiába tudom (tudjuk, búzavirág, tudjuk) hiába, hogy a csigaház törékeny, a védelem csak illúzió.....

Karma.
Azt kapod, amit adsz.
És mi van ha csak bizalmatlanságot tudsz adni?

Meg kell mondjam, hogy ez így tényleg száksz.

Tegnap bálban voltam, kaptam piros-arany griffendéles szalagot a fekete-ezüst összetákolt báli ruhámra, aztán hazajöttem, mert már körbepusziltam mind a hat embert, akit ismertem az ezerből.

Vissza akarom kapni az elmúlt két évet az életemből, vissza akarom kapni a régi hangulatot, de legfőképp vissza akarom kapni a régi évfolyamom.

Sehova nem tartozom, csak lógok, mint egy ottfelejett kabát.
Jöhetne már valaki értem.