......egy vizsgaidőszak margójára.....

Az éjszaka.
Szedd már össze magad. Most az egyszer szedd össze. Kérlek. Kérlek.

A reggel.
Csak frissen és fiatalosan. Akad ruha is, cipő is. Vizsga 8 helyett 11kor, csendes hálarebegés köszi Uram, ezalatt még egyszer elolvasom, talán meg is tanulom.

A vizsga.
Égő arccal mered maga elé, néha lopva az órára pillant, legyen már vége, legyen már.
Nem érti miről van szó, a kérdések el sem jutnak már hozzá. A csodavárást negyed óra után feladja, háromnegyed óra után a gondolkozást is. Készül lélekben az évismétlésre. Aztán szégyenszemre hármassal jön ki. Egyes helyett.

A kórház.
Elalszik majdnem, dzsekire dőlve, még jó, hogy sokan vannak, négy előtt úgy sem jut be ötlik fel még a ködbe merülés előtt mikor szólítja az asszisztensnéni.
Hullává fárad míg a mosolygós doktorbácsi hatalmas lufit fúj a gyulladt ujjból egy álérzéstelenítővel teli injekcióstűvel. Könnyek a szemben körömcsavargatás-tekergetés-tépkedés-kanalazás alatt. Persze a boldogságtól van, erősíti meg dokibácsit.

Az út.
Csossz, tap, csossz, tap, csossz, tap, mert körömtelen lábra nem megy fel a cipő, aminek amúgy is el van törve a talpa. Zanya meg persze késik, mert muszáj volt még megbeszélni az Ildivel, hogy megjavíttassa-e a mosógépét. Már nem is csodálkozik.

Az ágy.
Lights out.
K.O.
Most.