Mikor az ember a fejét lehajtva, vakon várja a bárdot, arcával érzi a tönk érdességét, a száradt vér szagát és vár.
Hallja a tömeg zúgását, a rosszindulatú mormogást, kötelek szorítják a csuklóját, térdét nyomja az emelvény, és vár.
Nem érzi, hogy tavasz van, hogy a szél édes illatot hoz a közeli cseresznyésből, hogy a madarak mit sem törődve az egész cécóval csicseregnek.
Port lélegzik be és vár.
Nem gondolkozik, nem is mozdul, bénítja a rettegés, lélegzetet sem vesz csak vár. Hátha meghallja mikor a hóhér mozdul, megérzi a lépést, hátha lesz még ideje egy gyors fohászra, egy néma búcsúra.

Mert nincs mentség, nincs új esély, nincs neménvoltam.
Bárd van. Meg bitó. Meg várakozás.