Nem írtam lassan három hete. Persze, mert játszom.
Gondolkodni kéne, gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni és kimászni végre a kuckómból, amibe megint tespedek.
Hallgatás helyett beszélgetni kéne, olvasás helyett írni, közöny helyett mosolyogni.
Nem a keep smiling, dehogy csupán annyi, hogyha reggel felkelek, élvezzem, hogy megihatom a tejeskávét az asztalnál.

Épp fejfájok, és így nehéz összeszedni a gondolataim. Nem is tudom miről akarok írni.
Elvesztettem a telefonon. Voltam Limp Bizkit koncerten. Igen, azt hiszem erről akarok írni.

Nagyon el szerettem volna menni erre a koncertre, sokat adott és ad a zenéjük. Nem érdekel a pénz miatt csinálják-e, mennyire mély a mondanivalójuk, stbstb. Nekem ad, tudjátok az a fajta zene, mikor együtt énekeled ordenáré hamisan a walkmaneddel, és úgy érzed valahonnan a gyomrod közepéről jön a zene és a szöveg, és senki de senki másról/másnak nem írhatták ezt, csak neked. Megtalált ez a dal, benne van egy részed. Aztán találsz még egy ilyet, aztán a harmadikat, És szeretni kezdesz egy bandát. Na ezért akartam én elmenni.
Aztán berúgtunk I-vel, és a húszan jóval túl szédelegve futottunk a színpadhoz, hogy az első sorokban állhassunk egy vagon 15-16 évessel.

Nem tudom ki hogy van vele, de én koncert közben megőrülök picit. Más állapotba kerülök. Megszűnök V.V. lenni, beleolvadok a tömegbe és sodródom a zenével, ugrálok, sikítozom és kiabálok. A józan eszem sértődötten visszavonul, és még csak leskelődni sem engedem, nehogy elkezdje a sutymorgást arról, hogy milyen baromságot csinálok és nincs ennek semmi értelme, nézzem már kívülről magam, milyen nevetséges vagyok. Persze a száműzetést utána megbosszulja, és amint elhallgat a zene és magamhoz térek fejbekólint és fenékbe rúg. De j? egy tömeg része lenni, akkor is, ha ez a birkasággal jár együtt, amíg így igazán-mélyen nem kell szégyellnem, amit akkor tettem.

Az új telefonom is elveszett. Lámer módjára a zsebembe raktam és vagy kicsúszott, vagy lenyúlták. Na ez kijózanított a raj-tudatból, a sokk jó módszer ezek szerint az elragadtatásra. A telefont nagyon szerettem volna. És amit nagyon szeretnék, annak mindig nagyon örülök. Amúgy gyerek módjára. Aztán megkaptam a telefont, és nem örültem. Persze j? volt, megnézegettem, kipróbáltam. De nem nézegettem gyönyörködve, nem akartam vele aludni, nem simogattam ötpercenként. Egyre többször tapasztalom ezt. És ezen szomorú, mert újabb jele, hogy növök fel. A felnöttek nem tudnak örülni a dolgoknak.

Bruce-ékról nem tudok sokat, bár időnként belemhasít, hol is voltam, mit csináltam én az elmúlt egy évben, egyre inkább képpé halványul, nem valós érzés többé. Csak egy maszat..

Hova tűnt az optimizmusom? Hogy tudnám felrázni magam ebből az állapotból? Még mindig ezekre a kérdésekre keresem a választ. És görcsösen igyekszem sikerélményeket begyűjteni az életem valamely területéről, bár mindez egyelőre reménytelennek tűnik. Semminek nem tudok örülni.

Magamnak pláne nem.

Tegnap egy elvarázsolt trolira ültem fel.
Ma megint beszéltemaz iszonyú jóhangú pasival a bankból.
És holtfáradt vagyok megint.
Majd legközelebb....

Lusta szombat, a régi fajtából, mikor takarít az ember, kirázza a pokrócot az öccsel a hóban, rajzfilmet néz reggel a tévében Túró rudit majszolva és Csillagok háborúján nosztalgiázik este.

Hejj,hát mi a kellemes, ha nem ez?

Meghalt apum keresztapja.
94 éves volt, én egyszer láttam életemben.
Úgy 10-11 éves lehettem és lenn voltunk Vissen, ahol született. A fél falu Varga arrafelé, mind rokon. A másik felének más a neve, de az is rokon.
Viss BAZ megyében van és kicsi. Vissen sok a szegény ember. A nagyon szegény ember is.
Apu keresztapja közel egy évszázadot megért kis parasztember volt.
Mennyi élménye, tapasztalata, mondanivalója lehetett, mennyi átélt perce, órája.....
Egy világ tűnt el megint.

Este még hazaértem és nekiláttam sütit sütni.
Mert holnap a kolléganőmnek névnapja lesz.
És kihagytam a lisztet belőle.
De tényleg nem direkt...

Hol van, aki megértené velem mit kiáltanak a zuhanó jégcsapok?

A rosszkedv elő-előbújik, nem tudom mi bajom, barátaim vannak, látom ami folyik, de nem tudok ellene mit tenni, szeretek élni, de ha beszélni kell róla már nem is annyira, megtalálom min lehet nyavajogni, családfát készítek a múltba hogy ködbe vesszek fura pár sort írok a blogba és várok valamit.

Miért történik velem. A holt tudom épp. A mit még keresem.

Ujjnyi vastag jégdarabok reggel még az ágakhoz tartoztak valami gonosz törpe üvegbe mártotta a világot a földön hevertek ezek a darabok megannyi apró üvegujj egy csomóban ropog a talpam alatt fű törik ágak is törtek éjjel nem bírták a szenvedést tovább bontottam piros reszkető kézzel az üveget hogy élőhöz jussak a holt alatt de az ág csak barna volt és száraz nincséletnincséletnincsélet.

A belfasti rádió most mondja be, hogy kilenc óra van. Hideg van és esik, de legalább fúj a szél. És Írföld jár az eszemben, mi más. Tejes tea mézzel. Csokis süti. Meg ilyenek.

Pénteken beültem egy sörözőbe a munka- és egyéb társakkal. Beszélgettem és figyeltem, kik melyik klikkbe tartoznak, vagy szeretnének tartozni. Ettem egy jó sztrapacskát és úgy tettem, mintha értenék ahhoz, amit mondok.

Aztán E.éknél tengtem-lengtem ma reggelig, végig azt érezvén, valahol máshol vagyok, az idő lomhán elúszik mellettem, és én csak figyelem mi történik, de rám nincs hatással semmi, nem is érdekes mi van, mi lesz.

Ma sarokba ülök, rendet csinálok a szobámban és egy meleg teával a kezemben olvasni fogok.
Istenem, de jó is ez.

Ui. A főnököm perpill közvetlen Bruce alatt van a "csillagokatislehozomnekiazégrőlmertkorrektésemberivelem" listán. Annak ellenére, hogy tegnap úgy letolt, mint annak a rendje.
Vajon ő értékel csak feleannyira is, mint én őt?

Barátnői beszély után.
Fellini Felettébb Mélyértelmű Három Órás Casanovájának olasz nyelven történt megtekintése után.
Frutti di mare-s rózsaszín cadillaces pizza után.
Héven bóbiskolás után.
Öccs finom letolása után.
Pohár tej után.
Ismét éjjel.
Ismét agyhalott állapot.

Morogva szálltam ki az ágyból, morogva ültem le menetrendeket böngészni, morogva hívtam fel a húgom.
Aztán elmentünk fallabdázni. Leizzadtunk.
Aztán csak ültünk a buszon és bóbiskoltunk.
És közben csendesen kisütött a nap.

Most értem haza agyhalottként a munkából. Szombaton.
Fasza.....
Építem a szocializmust.

Igyekszem összeszedni magam, hogy ne a munkám töltse ki az életem. De olyan kis édes vagyok még, élvezem amit csinálok, nehéz leállni. Alig várom, hogy beérjek reggel, és most hogy van szép bordó naptáram, még inkább. Lelkeslelkes:)

Feljegyzendő: "Jókedved van? Ne aggódj, el fog múlni."

Találkoztam I. -vel is, ő is ebben szenved. Pontosan fél utcányira tőlem.
I. a volt főnöknőm. Barátnőm. És még sokkal több ennél. Matekoztunk már együtt, majdnem csináltunk közös céget, fejfájtunk és sírtunk. Nevettünk és szidtunk, áztunk és nevettünk. Tartottuk egymásban a lélek árnyékát
És túléltük az egyévet:)

Kitaláltam a húgomnak, hogy áprilisban kiruccanunk Rómába négy napra, merthogy a barátja már nagyon gyanúsan halogatta a tavasz egyiptomi utukat. Ő meg letört, hogy már most azonnal menne valahová, de nincs hova és nincs kivel.
Nagyon jó érzés mosolygóssá tenni egy húgot:)

Tegnap bulizni voltam. Fel sem fogtam igazán, hogy buliba megyek, és a szokásos "jajjnemismereksenkitnincskedvemmenniasokidegenemberhez" elmaradt. Talán mert rokonhoz mentünk és a húgommal. Vagy mert eszembe sem jutott, hogy rossz lehet. Mindenesetre herótot még sosem kaptam a Bailey's-től..eddig;D

Meg volt ír whiskey is, és nagyon jó emberkék, falfirkálás és sok finom étek. Na meg a húgom. Nem is lehetett ez rossz:)

Aztán hazajöttünk, és anyu csak annyit mondott, hogy na, milyen volt? Meg annyit, hogy nem hagytunk egy szem kókuszgolyót sem apunak, pedig hogy várta, hogy hazaérjenek a boltból, és kereste, mert mi biztos hagytunk. És nekem erre - a sok defekt ellenére, amit apunak köszönhetek - ez szíven ütött. Anyu bűntudatkeltésben mester volt, van,lesz.

A holló vájja ki a szemit a kérdőjeleknek.....

Gyalog jöttem haza Cinkotáról.

Ezt csak azok értik igazán, akik, mint én, Kistarcsán laknak, és még sosem jöttek haza Cinkotáról.
Kistarcsa tulajdonképpen jó hely, van bolt, meg templom, kocsma, óvoda, nagyszoknyás parasztnénik.
Van HÉVmegálló is, három. Meg Auchan. Gyerekkorom búzamezői és magasfeszültségű távvezetékei helyén...nem is vettem észre, mikor tűntek a vezetékek, csak ma este furcsa volt valami, nem hallottam a drótok koccanását. Pedig vagy tíz éve leszedhették.

Persze úgy kezdődött, hogy pont lekéstem a HÉVet az Örsön, és úgy gondoltam ha már a korgó gyomrom ennyire unszol, lángos helyett (mert az már bezárt, a dög, este fél 11-kor) eszek egy gyrost. Muszáj volt mosolyogni, mikor az előttem álló kanadai tört magyarságát némi angollal keverve magyarázta az arab srácnak hol van Kanada és az arab, tört angolságát némi magyarral keverve magyarázta a kanadainak, hogy szépek a magyar lányok.

Aztán a 45-höz battyogtam, a húst a számba dobálva, valaki rámcicceget, sárga öltönyös, mikrofonfejű alak, makkos cipőben és kegyetlen szemmel. Felszállt ugyanarra a buszra, mint én és leült két üléssel mögöttem.

Amikor leszálltam, már nem volt sehol, pedig addig tízszer megöltem képzeletben, kulcscsomóval, spirálfüzettel és mobiltelefonnal, ha zaklatni merne. Elhatároztam, hogy hazagyaloglok, mert az öcsém azt mondta még a múltkor, ő már nem egyszer jött haza gyalog, éjszaka, mikor nemhogy a madár, de a HÉV sem jár erre. Világított a hold, a temetőben a mécsesek, puha volt a föld, de nem térdig érő sár, csak épp annyira, hogy élvezet legyen járni. Paranoiás világban élünk, így a bokrok mögé láncfűrészes-erőszakolós-hajléktalan-símaszkot bankrabló-gyilkosokat képzelegtem, aztán meggyőztem magam, hogy nem annyira rossz világ ez, hogy ne lépdelhessek haza egyedül, 11 felé két kilométert az út mentén. A táskámat lóbáltam és a hárompiroskendőtveszeket dúdolgattam majd' egész úton, hamisan persze, mint egy rozsdás veder. Mindig ezt énekelgetem ha gyalogolni kell, az egyetlen népdal, amit a néptáncórákról bennem ragadt, affále zúgavolgává silányult, de milyen jó ütemesen lehet rá lépkedni.

Majdnem telehold van ma este, és a felhők fehérek voltak és habosak. Az Esthajnalcsillag ot is láttam, akit az okosok Vénusznak hívnak, és a világ másik felén éreztem magam, turistaként, és ámultam körbe, az út közepén ugráltam, mikor nem jött autó, és eljátszottam egy-egy lépéssel. Most Pest megyében vagyok, most a senki földjén, Pest megyében megint, senkiföldjén, pestmegye, senkiföld, pest, senki, pe, se.....

A kórháznál eszembe jutott, milyen volt az erkélyről nézni, bámulni hazafelé, a tetőtérben kivilágított lámpákat, elképzelni a többieket otthon vacsorázni, míg én belülről fáztam benn és hazavágytam. A kórházakban mindig belülről fázom, üresnek érzem magam, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Ma a főnök azt mondta, ne legyek ideges. Pedig nem is voltam, csak ha sok munkám van felpörgök, és leállíthatatlan vagyok. De ez kívülről úgy néz ki mintha bizonytalan lennék és ideges. És ez árthat az üzletnek, gondolom.
Első betű, H. Mint higgadtság.

Közel 25 évesen muszájos változnom. De beláttam. Aztán majd gyakorlok.
Hívjon már fel valaki hétfőn és pörgessen fel, hogy kontrollálhassam mediterrán típusú önmagamat. Don Quijote meg a szélmalmok esete rémlik sajna....

Olyan most, mint mikor rég eldugott leveleket találok meg és olvasok újra.
Elfeledett életeim előjönnek, és én próbálok mit kezdeni velük.
Épp kopog a múltam az ajtón.
Muszáj lesz beengednem.

Még mindig hiszem, baj az, hogy nem volt időm búcsút venni mindattól, ami ott az életem volt.
És azt hiszem, ez rosszat tesz.
Most gyászoljak, vagy ne?